Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-04-18 / 16. szám
Harminchetedik évfolyam. 16. szám. Pápa, 1926 április 18. DDNÄNTDLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚL! REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ......... ............................................... •......................................................................... FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. .....................................................................FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- Ä FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. □ A Gartsik Nagysallay indítványhoz* Az őszi kerületi gyűlésen elhangzott egy korszakjelző javaslat, mellyel a közgyűlés érdemlegesen nem foglalkozott, hanem véleményezés végett az egyházmegyékhez küldött. 1923-ban a kormány kinevezett egy országos párbérrendező bizottságot, melynek feladata a többek között a párbérteher, mint köztartozás kérdésének korszerű megoldása. Javaslata lényegében ez: Kultuszminiszter kérje fel az egyházi főhatóságokat, hogy a közigazgatási hatóságok közbejöttével ott, ahol a lelkész vagy hivek érdeke kivánja, megegyezést létesítsen. A megegyezést az egyházi főhatóság hagyja jóvá, tudomásulvétel végett a miniszterhez felterjesztendő. A miniszter átteszi a kath. kongrua-bizottsághoz a jövedelmi kataszterhez való csatolás végett. Egyesség sikertelensége esetén a miniszter dönt. A megegyezéshez vagy fellebbezés folytán miniszteri határozatban megállapított összeg behajtásáról a belügyminiszter a politikai község elöljáróságát kötelezze, mely november 1-ig köteles a beszedett összeget az egyházi alkalmazottaknak átszolgáltatni. A bizottság javaslatából máig sem lett rendelet. A gyömörei kath. esperesi kör úgy határozott értekezletén, hogy: „haladunk tovább a régi mesgyén“. Csak azért tértem ki a kath. atyafiak tépelődésének bemutatására, hogy jogi és technikai részét a kezdésnek megvillantassam egy pillanatra és hogy ismeretes legyen a tény, hogy nem minden kath. hódolt be az új, felvetett eszmének. Pedig jól tudjuk, hogy a párbér más természetű. dolog, mint a ref. lelkész fizetése. Három főszempontból lehet e témát boncolni. 1. Adminisztráció szempontjából előnyösnek látszik, mert az egyháztag lefizeti tartozását sokszor anélkül, hogy tudná milyen címen fizetett az adók ijesztő emelkedésének e mai világában többet, mint máskor. Előnyös, sőt kényelmes a lelkész, illetve gondnokra nézve, mert így nemcsak ősszel jut egyházunk pénzhez, hanem minden évnegyedben; a felekkel nem kell vesződni, a rossz fizetőket lefegyverezni, a községi pénztár egyszóra átutalja a % szerinti összeget (?) Természetesen ez esetben terménybeli adóról szó sem lehet, annak beszedését a község nem vállalná, különösen három felekezetű faluban. Maga a javaslat is a fizetések átértékelését tartja szükségesnek. Adminisztrációs szempontból tehát előnyös e mód. Hogy az adóügyi jegyző három felekezetű faluban mit szól hozzá, sejteni. 2. Pasztorális szempontból helytelen, mert elveszíti az egyház vezetősége a közvetlen kapcsolatot az egyház * A pápai ref. egyházmegye április 16-án tartott lelkészértekezletén elhangzott előadás. tagjaival és az egész olyan megvilágításba kerül, mint az adóhivatal, akinek az a fontos, hogy a kivetett adó befollyon, nincs halasztás, csak végrehajtás. A lelkész és tanító így beamter jellegű egyén lesz; ha nem keresi a kapcsolatot, érintkezést híveivel, teljesen el is különítheti magát tőlük, hiszen az adó és fizetés így is, úgy is befolyik. Az egyháztag pedig nincs áthatva az érzéstől, hogy milyen arányban és mekkora erőfeszítést tett egyháza fenntartásáért. Azért is említem ezeket, mert a javaslatban tisztviselői státushoz hasonló státus van említve. Tehát előttünk is az államosítás fontossága lebeg ? 3. Pszichopolitikai szempontok teljesen ellene szólanák. Az egyháztag mindig szívesebben fizet egyházának, mint az államnak és természetben fizet szívesebben, az értékesítés nehézségeit elkerülve, mint készpénzben. A közadóként kezelt egyházi adókivetésre megjegyzéseket tehet egy dikciózó szociálista képviselőjelölt. Egy szociálista-liberális kormány el is tilthatja a községet adónk beszedésétől, akkor a visszatérés a régi módra lehető lesz-e?1 Világi hatóságok, községi másfelekezetü emberek firtatják a kongrua-alapot. Tisza István már a háború előtt erősen kikelt a konventen a díjlevelek természetbeli járandóságainak készpénzre változtatása ellen. Kapott leckét nem egy közülünk ebből. Konzervatívizmus ajánlatos; régi tradíciókat megbolygatni nem tanácsos. Talán városi gyülekezetekben kevesebb veszéllyel vezethető be ez újítás. Nekünk csak erkölcsi fegyverekkel szabad harcolnunk, még a törvény biztosította brachiumot is egyedül a végső esetben és kifejezetten az egyház érdekében szabad igénybe vennünk, de nem fizetésünk érdekében. Autonómiánk lenne a várunk, ne bontsuk ki falait még jobban e veszélyeket rejtő időben, mert a javaslattal úgy lehet — trójai falovat hozunk be. Magunknak kell megoldanunk e kérdést, a magunk erejével, mert csak így lehet közmegnyugvás és állandóság. Hiszen eddig még ez egyetlen számottevő ötlet vetődött fel; még egyáltalán nincs kimerítve e tárgy megbeszélése. Talán lesz saját intézményeinken belül mód, mely bár nehezebb legyen, de megfelelőbb és egyházalkotmányunkkal egyező. A háború és forradalmak alatt feltört és azóta is reformálásokat hajszoló, ötlettermelő mentálitás még nem apadt el, több száz éves gyakorlatban kialakult berendezkedések elavultaknak fokoztatnak le. A leánygyülekezetekké alakulás vágya ma is kisért. (Ezért nem tartom helyesnek a félig pap-tanítói státus szervezését, sőt hive vagyok a gondolatnak, hogy a lelkész tanítsa a hittant.) Ha kitombolta is magát a vihar, még hullámzik, zúg, erősebben mint rendesen a tenger, néha-néha felcsap egy-egy 1 Franciaország, Németország.
