Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-03-07 / 10. szám
46. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1926. orvoslásához, hogy életem becsületes, jó jellemű s a szó közönséges értelmében vallásos? Nem tartottam-e magamat eddig is ilyennek? — változatlanul fennálló, sőt súlyosodó tünetek nem kivánnak-e többet tőlem ezeknél ? Elég-e, hogy a rendnek, pontosságnak, becsületességnek, józanságnak és engedelmességnek vagyok a mintaképe? Hiszen ilyenek vannak szép számmal az elegyháziatlanodott reformátusok között is? Avagy családom az Isten dolgaiban buzgó-e? Ipám és családja, testvéreim, sógoraim hallanak-e tőlem nem kötelességszerű, hanem élettel pecsételt bizonyságtételeket, melyek mindig hatnak az emberre? Nagy társadalmi kérdések tettek próbára. Midőn szavaznom kellett nyilván, vagy csak a lelkemben: állami tanítóvá legyek-e, vagy megmaradjon állásom az egyház szolgálatában állónak — nem csillogott-e öröm a szememben, hogy „állami“ lehetek s ha csillogott, ez az öröm nem azt mutatta-e, hogy az egyház szolgálata megunt teher, nem az az édes teher a vállamon, melynek nyomán virágzás támadhat? Midőn a forradalmakban a Sátán bizonyságtételei őrjöngtek népem ajkán: nekem se templom, se pap nem kell, hol volt az én fülem, szivem, ajkam? Nem dagadt-e kebelem a pokol szóra, mely ezt mondta: annak az egy-két öregasszonynak, aki még jár a templomba, a tanító úr is megteszi? — minek fizessünk papot? Én akkor népszerű voltam, a forradalom emelt, körülrajongott, egyetlen intelligens voltam, kit szeretett a nép, — megtettem-e ekkor kötelességeimet ? Parancsolta-e a lélek? Felhasználtam-e népszerűségemet én is a sátán árjainak visszaszorítására, mint nem egy társamról hallottam, hogy igenis felhasználta? A pap és tanító viszonya! ? Miért okoz nekem keserűséget az, hogy bár én vagyok a falu népszerű intelligense, magasztos lelkipásztori szolgálatánál fogva mégis a lelkész az egyház első embere, akinek működésemet, életemet, ki- és bejövetelemet ellenőrző, bíráló jogköre, hatalma van? Nem önzés-e ez és e keserűség nem az egyház jól felfogott érdekei ellen van-é? Hogy miért nem akarom észrevenni, hogy az a lelkész, bár jogköre sokszor bántónak tetszik fölöttem, hiszen az emberi gyarlóságokból ő benne is van, érdekeimnek mindig az első és leghívebb védője akkor is, ha tán szívében keserűség van irántam ? Nem dolgoztam s dolgozom-é kisebbítésén: annak alászállni kell s nekem növekednem kell! — s nem tudom-é, hogy ha valaha ilyet tettem, avval a vallás fundamentomait lazítottam? A templomban (falun!) két intelligens ember van: a lelkész és a tanító, a többi a vallásosságot elmaradásával erősíti falun: én vezetem az éneklést, a lelkész föl megy a szószékbe, a gyülekezet alvásra rendezkedik be. Megdöbben a szivem. A lelkész végzi szent föladatát, a gyermekek, fiatalok, karban ülő férfiak az egyetlen intelligens embert, a tanítót nézik, a templomi magaviseletét tőle tanulják. S im ott egy sereg aluszik, a másik kocsmai tartással könyököl, a harmadik tükrébe néz, óráját húzza, körmét piszkálja. Istenem! avagy nem tettern-é így én is fiatal tanító koromban ? Avagy, Uram bocsá! még most is ? Leheli-é egész lényem, hogy buzgón a pappal imádkozom és az Isten igéjét mély vallásos tisztelettel várom és szívembe fogadom ? . . . Szerettem volna, ha fölkérésemre egyházi életünk szomorú tüneteinek okai közül ezeket a tanító személyével, magán, családi, társadalmi életével, iskolai működésével, templomi működésével és magaviseletével vonatkozásba hozható okokat, mint ahogy a lelkészek is értekezleteiken vizsgálják és megállapítják az ő lelkűket terhelő okokat, tisztelt és szeretett tanítóegyesületünk is a maga kebeléből termelte volna ki. Amint az Isten országa érdekeivel szemben a lelkészt terhelő bűnök, hibák, mulasztások fogyatkozások egyike-másika majd minden lelkészben megvan s bánják azokat s küzdenek ellenük —: úgy óhajtom én, hogy tanítóegyesületünk is a lelkésztársaságok módjára a legjobb előadói útján, a legalázatosabb, legkeresztyénibb szívű előadói útján a maga gyűlésén, maga termelje ki kebléből a tanítósággal vonatkozásban levő okokat és, amint a lelkészek szokták tenni, maguk adjanak be javaslatokat a bajok orvoslására. Ha a Nt. T. ü. Bizottság hozzájárul, én most is azt javasolom, hogy az egyhm. tanítóegyesületnek hozzánk juttatott nagyon szép előterjesztését fogadjuk szívünk szeretetével, de javasoljuk az egyhm. közgyűlésnek, hogy ilyen szempontból való pótlás végett adassák vissza a tanítóegyesületnek. Keresztelő Jánosról Jézus azt mondotta: „Bizony mondom néktek, az asszonyoktól szülöttek között nem támadott nagyobb Kér. J.-nál: de aki legkisebb a mennyeknek országában, nagyobb nálánál“. Igen, t. i. ő magát kisebbnek érezte a legkisebbnél is, „önként való“ szolgája volt a legkisebbnek is. Nekünk, lelkészeknek és tanítóknak, ha egyházunkban első helyre állíttatunk is, magunkat bensőnkben a legkisebbnek is, — ama rajongva szeretett anyaszentegyház érdekei közül a legparányibbnak is — szolgájának kell tekintenünk s a saját életünket ebből a szempontból bírálnunk.“ Tanügyi elnök (K. Z.) felolvasását a tanügyi bizottság a jelenlevő lelkészekkel és számos tanítóval együtt meghatódva fogadta, javaslatát magáévá tette, a felolvasást az egyhm. lelkészi és tanítói kara közt körözni rendelte. „. „ . Kiss Zoltán a pápai e. m. t il. b. elnöke. A soproni missziói egyház. A dunántúli református egyházkerület nyugati határán a magyar ref. egyháznak fontos missziója van. Egyetemes egyházi érdek — bár Dunántúl speciális munkamezeje —, hogy a diaspórában élő, gyülekezeti keretek közé nem vonható református hívek, egységesen irányítva, körzeti centrumokból pasztoráltassanak. Az evangélium üzenete kell, hogy valamilyen módon eljusson hozzájuk, hogy az anya édes — ne „ágról szakadt“ — gyermekének vallhassa magát minden család, amelyik nem szervezett eklézsiában van; érezniök kell, hogy róluk is tud az egyház, hogy személyes hordozói tartoznak lenni annak a nagy és szent ügynek, amelyre Krisztus minden hívőt elkötelez. A másik nagy érdek ezzel ölelkezik. Az új határok mentén élő reformátusok szétszórtan a nagy, másvallású tömegekben, idegen ajkúak között kivétel nélkül mind magyarok. Öntudatos, hithű kálvinizmusuknak logikus folyománya magyar honszerelmük. Ezt a kettős célt szolgálja a jövőben a soproni missziói egyház, amelynek a hivatása nemcsak az, hogy a másvallásuak tömegében, 40—45 ezer lélek között cca 300 egyháztagot pasztoráljon, hanem a végeken elszórt magyarságnak is egyik fókuszpontja legyen. 1913-ban lett gyülekezetté. A pápai ref. egyháznak volt fiókegyháza sokáig, azután Pál Dénes soproni „Rákóczianum“ tábori lelkész apostoli vezetésére bízatott. Az elmúlt 13 év keserve után, amit mindenki érzett, most a mindenütt hitére talált, ébredező reformátusok megmozdulásának a jele az is, hogy Püspök úr Öméltósága főpásztori támogatásával anyaegyházzá akar lenni a soproni kis ref. gyülekezet is. Nagyban hozzájárul ehhez a megmozduláshoz az a fejedelmi adomány, amelyet Végh Kálmánné úrasszony
