Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1926-02-28 / 9. szám

42. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1926.

sőt még csak nem is gazdálkodom, javadalmam is közepes; de csak arra adok ki, amire szükséges és így jutott a nemes célokra is ezideig. Nem dicsekvésből mondom ezeket, hanem indokául ezen cikkemnek és lelkésztestvéreimhez intézett felhívásomnak s mert ezzel mintegy jogot formálhatok ahhoz, hogy a hasonló körülmények között levőket is buzdítsam és ellenvetéseiket előre lefegyverezzem.

És ezen felül gyűjtsön, agitáljon, toborozzon, estélyt, előadást tartson mindenki, aki csak teheti a Leánykálvineum javára még a nyár előtt, hogy ennek felépítése is biztosítva legyen és a két testvér-intézet hirdesse a magyar ref. lelkészek munkáját, áldozatkészségét és Istennek dicsőségét.

A Leánykálvineum ügye nem tűr haladékot, azért fel a csüggedetlen munkára és egy nagy végső erőfeszítésre ! Mi Dunántúliak még nagyon hátra vagyunk, pótoljuk, amit elmulasztottunk, hogy vád ne érhessen és lelkiismeretünk ne vádolhasson bennünket.

Vargha Kálmán

az ORLE és Kálvineum egyik dunántúli vál. tagja és megbízottja.

Gályarabok ünnepén!*

A magyarországi református anyaszentegyházunk Isten iránti hálával emlegetett örök büszkesége, a hithűségnek, lelkipásztori jellemnek örök példaképe s a magyar református nemzeti jellem kialakulásának örök erőforrása marad a magyar református, illetve protestáns gályarab-lelkészeknek egy erőszakos kormányzat igazságtalan Ítéletével szemben a Krisztusért és egyházért vívott hősies küzdelme, halálig kész alázatossága, csodálatra méltó hitvalló ereje.

A folyó évben van harmadfélszázados esztendeje annak, hogy Európa protestáns népeinek rokonszenve elemi erővel fordult a hitvalló gályarab-lelkészek felé, s az ő ügyök felkarolása által a szegény elárvult magyar protestáns egyházak, s a sok sebtől vérző magyar nemzet felé.

A gályarab-lelkészek közös szenvedése és hulló martir vére pecsételi meg a szent testvériség jegyével a hosszú harcokban és diadalmas békekötésekben együttküzdő magyar református és evangélikus egyházat.

A gályarabok szenvedése mutatta meg, hogy a magyar protestáns egyházak Isteni akaratból eredő' intézmények, melyekben maga a láthatatlan egyházfeje: Krisztus, az Örök Főpásztor, viselt gondot hűséges szolgái elhurcoltatása folytán árván maradt gyülekezetek százairól.

A gáiyarabok szenvedése földi egyházunk életjogának legfényesebb igazolása, nem vérrel és nem fegyverrel, de a Krisztus ügyéért való alázatos mindhalálig hű tűréssel tud anyaszentegyházunk győzedelmeskedni. Nemcsak az előkelő világi patrónusok hatalma, a sokszor szemünkre hányt földesúri jog tudott itt e hazában egyházat konserválni, hanem a Krisztus szolgáinak: ez egyszerű és koldusszegény prédikátoroknak vértanuságra kész lelkülete is.

Theológiai oktatásunk egész működésével ezen a történelmi alapon áll. Feladatát akkor végzi legeszményibben, ha olyan hitvalló és önfeláldozó pásztorokat tud nevelni a ma is sok sebtől vérző egyházunknak, mint aminők a gályarabok voltak.

A harmadfélszázados évforduló alkalmából e sivár jelenben a dicső mult és a szebb jövő iránti elengedhetetlen kötelessége Egyházunknak felhívni e haza és elszakított részeinek és az egész művelt protestáns világnak figyelmét és fölrázni lelkiismeretét, hogy hitünket, jellemerőnket a Krisztus egyházáért,és az emberi művelődésért reánk szabott nagy harcainkat karolják föl ma is ugyanazzal a segítő gonddal, áldozatkész testvériséggel.

Hazánk és Egyházunk összetörettetése, szétszakíttatása és bús elhagyatottsága százszoros erővel kötelez, hogy a gályarabok emlékünnepe alkalmából a hazai és külföldi

* Mult számunkra későn érkezett.

protestántizmus testvéri kapcsait újra megerősítsük, s ha lehet újabb kapcsolatokkal növeljük.

Mintahogyan a Krisztus szenvedésére emlékezésnél nem a kínok és a halál okozóit átkozni, hanem Krisztusnak érettünk halálra kész szerelmét áldani sarkal a hitünk: épugy a magyar gályarab-lelkészeknél, Krisztus e hűséges szolgáinál is, a nagyhatalmú Istent dicsőítjük, ki gyenge erőtlen edényei által újra és újra biztat a halálig hű szolgálatra Egyházunk, Hazánk és Nemzetünk dicsőségére.

Csikesz Sándor.

A református tanító és az egyház.

Alulírott, mint a pápai ref. egyházmegye tanügyi elnöke, 1924. évi tanügyi elnöki jelentésemben a következőket Írtam:

„ A tanítás és szóig, magatartás vizsgálatának eredményével tehát nagyon meglehetünk elégedve. Felmerül azonban egy kérdés, melyre nézve lelkiismeretünket fel kell ébresztenem, hogy annak a nagy áldozatnak, melyet egyházunk az iskola érdekében hoz, van-e a vallásos életben megfelelő hatása? Ha nem feledkezünk el arról, hogy a mi iskoláink nem reáltárgyak aránylag szűk mezejének, hanem a szentirással és okossággal legjobban megegyező ref. keresztyén egyház számára vallásos egyéniségek kiművelésére alakultak, ha bennünk a tudat, hogy a vallásos egyéniség erkölcsi és szellemi tartalmának csak része a tudás, ha látjuk, hogy kath. iskolákban nemcsak egyházhü katholikus egyéniségeket nevelnek, bár a reáliákat is jól megtanítják, hanem átható népiskolai szellemük elkatholizálásra képes; ha látjuk, hogy a zsidó iskola is Charakter indelibilist ad — és ha ezekkel szemben szivünkre vesszük, hogy a ref. iskola nemcsak be nem olvaszt úgyszólván senkit a kebelén nevelődő idegen felekezetüekből, de sőt tőzsgyökeres ref. neveltjeinek legnagyobb százaléka magasztos vallásával, keresztelés, házasság, temetés és nagy ünnepeken túl aüg-alig érintkezik fennt és lennt, hogy a kínálkozó még szomorúbb tapasztalatainkat ne is említsem : döbbenve kell fejünktől a diadalmi koszorút elhárítanunk. Azt hiszem Nt. T. B. nagyon szép alkalom kínálkozik nekünk itt a pápai traktusban, hogy egyházmegyei közgyűlésünk útján kiváló működésű és példás magatartású tanítói karunkat, illetőleg nagyrabecsült tanítói egyesületünket fölkérjük, hogy elszomorító egyházi életünknek a ref. népiskolával esetleg összefüggésben levő okait legjobb előadóik közbejöttével jövő évi gyűlésükön tárgyalják stb. ..."

A tanügyi-bizottság javaslatára az ehm. közgyűlés mult évi jegyzőkönyve 17. a. pontja alatt „felkéri a tanítóegyesületet, hogy egyháztársadalmi életünk szomorú tüneteinek okai közül azokkal, amelyek iskolai nevelésünkkel, a tanító személyével,-magán, családi, társadalmi életével, iskolai működésével, templomi működésével és magaviseletével vonatkozásba hozhatók, jövő évi közgyűlésén az egyház iránt ismert szeretetével legjobb előadói útján foglalkozni s az ehm. közgyűlés elé a t. ü. b. útján javaslatokat terjeszteni szíveskedjék“.

Múlt évi május 5-én tartotta meg egyházmegyénk tanítóegyesülete azt a gyűlést, melyen e tárggyal foglalkozott. Foglalkozásának eredményeként beterjeszti a következő megállapításokat:

a) Törekedni kell arra, hogy népnevelői pályára csak hivatott egyének lépjenek;

b) A mi tanítóink ref. képzőkben képeztessenek, vagy legalább egy városban levő állami képző ref. növendékei s a ref. theol. akadémia hallgatói közös munkatéren találkozzanak; a ref. hittantanítás intenzivebbé tétessék;