Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-02-21 / 8. szám
1926. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 37. oldal. milyen álláspontot foglalnak el a prot. magyarságnak a pozsonyi és eperjesi vértörvényszék útján történt rendszeres irtásával szemben? van-e egy sajnálkozó szavuk a szerencsétlen áldozatok, egy mea cuipájok a meggyöngített, legbátrabb és legeszesebb fiaitól megfosztott magyar haza iránt? Nem ismerek ilyet, ellenben találtam két Ş i nyilatkozatot, mely ma is a 250 év előtti állásponton áll, a hóhéroknak ad igazat és az áldozatokat kárhoztatja. Az egyik a Magyar Kultúra 1923 évi 3. füzetében jelent meg s a pozsonyi vértörvényj i szék elé idézett prot. lelkészek ellen, a hamisított levelek alapján emelt vádakat igazaknak tartván, azt mondja, hogy őket politikai okokból jogosan ítélték el és vetették börtönbe vagy adták a gályákra. A másik nyilatkozat a múlt őszi kath. nagygyűlésen egy jónevü történetíró: dr. Hóm an Bálint ajkáról hangzott el, aki „A történelem és a katholicizmus,, c. előadásában az ellenreformáció egyik mozgató okául a magyar egység eszméjét jelöli meg, azt úgy jellemzi, mint az egység ügyét tápláló politikai működést. Igaz, hogy Hóman semmi célzást nem tesz előadásában a pozsonyi vértörvényszékre és a gályarabokra, s így nem tudhatjuk, miként vélekedik e szerencsétlen áldozatokról, de alig tagadható, hogy Szelepcsényi és Kollonics a pozsonyi vértörvényszékkel csak a klérus nyíltan hangoztatott követelését teljesítette (Bársony Gy.), hogy az csak az ellenreformáció törekvésének betetőzése volt. íme, így fest a magyar kath. világ állásfoglalása a nápolyi gályarabokkal szemben !* Dr. Rácz Lajos sárospataki akad. tsnár. Kocsi Csergő Bálint mint tanár. Egy, évtizedet töltött a pápai főiskola szolgálatában. Életeleme a tanítás és a legtisztább ideálizmussal tölti be hivatását. A maga jobbléteért sohasem hagyta el tanári székét, ami pedig akkor sem tartozott a ritkaságok közé, különösen Pápán, amely nem igen tudott gondtalan életet biztosítani a tanárainak, miután sem tekintélyben és vagyonban hatalmas földesúr, sem gazdag polgártársadalom nem állott az iskola oldalán. Anyagiakban jobban megbecsülték a lelkészeket s ezért olyan gyakori a jobblétnek valamelyik paróchia kényelmében keresése. Csergő Bálint három Ízben szakította meg tanári pályáját, de mindig külső körülmények kényszere alatt, először a pozsonyi törvényszék elé idéztetve 1674 márc. 5-én, azután 1683 nyarán, amikor a Pápát is elfoglaló török pusztítása miatt megszűnt s egy ideig bizonytalanságban volt az iskola élete, végül 1695 nyarán ismét hasonló ok miatt. A pápai iskola élén állt tehát 3 Ízben, u. m. 1671 május 27-től 1674 márc. 5-ig, * Hála Isten, vannak azért római katholikus részről is, akiket megragad a veritas et innocentia nuda et conspicua. Görcsöni Dénes a Katholikus Szemle 1911 évfolyam 309 lapon így ír: .Thury Etele folytatja a legnagyobb részt minden igaz ok nélkül s Istent kísértő igazságtalansággal gályarabságban gyötört magyar protestáns lelkipásztorok iratainak kiadását“. Felelős szerkesztő. 1678 szeptemberétől 1683 szeptemberéig és 1693 nov. 26-tól 1695 szeptemberéig. Hogy mindenképen rátermett kritikus időkben végzendő nehéz, de fontos munkájára: ennek az is a bizonysága, hogy amikor viszonyai nem gátolták, mindenkor visszahívta állásába a közbizalom. Ismerte az iskolának nagy egyházi jelentőségét s ezért hiven ápolja az egyháztagokban az iskola iránt tanúsítandó különös érdeklődést. Egyenesen iskoláink elhanyagolásában látja az okát „a nagy temérdek tudatlanságnak és a hittől való átkozott gyakor szakadásnak, sok nemesi, úri, grófi, fejedelmi íamiliáknak igaz hitüktől és vallásuktól való, soha meg nem siratható eltávozásának.“ Mert „a scholák az eklézsiának és politikának müvhelyei“ és nagy átkunknak minősíti, hogy egyházunk iskoláinak hanyatlása miatt, „a magyar Izraelben levő nemes elméknek amaz lelki filiszteusoknak megdühödött seregéhez (értsd a jezsuita iskolákba) kellett hitünknek és vallásunknak nagy gyalázatjára és kimondhatatlan kárára folyamodni“ s nem is lett a „tudománynak öregbítése, hanem halálos méregnek a beszivása, melynek mérge már majd megfojtja teljességgel szegény hazánkat.“ (1680 szept. 1-én a közvizsgálat alkalmával tartott rektori beszéde). Azt vallja, hogy „az eklézsiák a scholák nélkül meg nem állhatnak“ ezért állandóságot sürget a tanító személyzetre nézve, mert amely eklézsia nem becsüli meg őket, magára hagyják; „a szegény levitáknak bujdosásra kell akkor adni magukat, midőn Izraelben állapotjuk nincsen.“ Az ilyen hangon tartott felvilágosítás bizonyára egyik tényező volt abban, hogy a köztudatba teljesen átment az iskoláknak egyházfenntartó fontossága. Kereste, mint tanár, az egyházzal való kapcsolatot, azzal is, hogy magát az egyházi ügyet is szolgálta. Állandóan élénk figyelemmel kiséri az egyház életét s miután tisztán látja a bajokat, a hanyatlást, siet a bajok orvoslására tanácsaival. Jobb keze volt a gyülekezeti lelkésznek, amint illett is. Rávilágít a hanyatlás okaira s csodálatos, hogy ma is ugyanazok a bajok tapasztalhatók, nevezetesen: az Ántikrisztus kegyetlenkedése, azaz a közélet klerikálizálása, azután az egyházi fegyelem hiánya és a hívek közönyössége. Nem szűnik meg buzdítani a pápaiakat a szeretet munkáinak a szegények, özvegyek, árvák körében gyakorlására. Int a hithüségre s ezzel kapcsolatban felemlíti azt az ő korában bizonyára gyakori esetet, hogy még olyanok is elhagyják az evangéliumi egyházat, akiknek jó példával kellene előljárni; szomorúan konstatálja a tömeges áttéréseket a kényszer hatása alatt. De ha állhatatosságra buzdít szavával is, példájával is a rekatholizáció erőszakoskodásai ellenében, a fanatikus gyűlölködést határozottan elitéli. A gályarabságról Írott nevezetes munkájában hálával emlékezik meg azokról a jólelkü pápistákról, akik könyörületet tanúsítottak a szegény rab prédikátorokkal szemben s szinte jólesik felemlítenie, hogy még pap is akadt ezek közt a könyörületes emberek közt. Abban meg egészen modern pedagógus, hogy
