Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-02-21 / 8. szám
30. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1926. Az áldozat. A szeretet Istene a maga tiszteletére és dicsőségére „irgalmasságot kíván: nem áldozatotKétségtelen, hogy eme kijelentésének megtételénél szertartásbeli áldozaira gondol; mert hiszen az irgalmasság van az áldozattal szembe állítva. Már pedig az irgalmasság szeretet, a szeretet pedig áldozat s az áldozat legmagasabb foka az élet odaáldozása az igazságokért, az emberekért, az az Istenért. „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja oda barátaiért mondotta Jézus és meg is mutatta a keresztfán. Ha „Isten úgy szerette a világot, hogy egy szülött fiát adta érette“, akkor az egy szülött fiúnak is úgy kellett szeretni az Istent, hogy engedelmes legyen iránta a keresztfa haláláig és úgy szeretni az embereket, hogy életét adja oda áldozatul értük. „Abból kell az embereknek megismerni, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy egymást igazán szeretitek“; mondja Jézus azoknak, akik igényt tartanak a tanítványi méltóságra. Vagyis ennek a méltóságnak szokott koronáját az életünk homlokán kell viselnünk: az áldozat tövis koronáját. A gályarabság emlékeiből két áldozat Istennek tetsző oltárát látom kiemelkedni s örökidők szent tanulságául jó illattétellel füstölögni ég felé. Az egyik oltáron a gályarabok az áldozok. A szenvedések súlyos igáját, emésztő torkát a halál csontporkolábja rakja reájuk; az iga és teher alatt halálra válva vissza is adták teremtőjüknek megdicsőült lelkűket sokan. De úgy ezek, mint az elbírásra kiválasztottak gyönyörűséges iga és könnyű teherként viselték a keresztet s fel magasztalodva látták rajta megfeszíttetve maguk számára a világot, amelynek soha meg nem izetlenülő savai, soha el nem homályosodó világosságai lettek. A másik oltáron egy csodálatosan nagy pap áldozik. Nem hivatala a papság. Lelkében hordja az isteni papság Melkiszedek rendje szerinti titokzatát. A nagy áldozó pap Ruyter Mihály holland admirális. Irgalmassággal áldozik. Rabokat, betegeket látogatott, szabadított, gyógyított meg. Az Ur Jézussal cselekedte ezeket. Mindkét oltár előtt kegyeletiül állunk. Sirunk és jobbulunk. Dr. Baltazár Dezső püspök. A gályarabok. A gályarabok mártiriuma olyan órási erkölcsi tőkéje volt egyházunknak, hogy két és félszáz esztendőn keresztül éltünk belőle, mint valami csodálatos kenyérből. Ha nem vigyázunk, elfogy a kenyér. Az egyházat a mártírok csak egyetlenegy úton tudják megtartani, ha követőket támasztanak. * Az ellenreformáció gályára küldte a hitükben megálló magyar papokat. Ebből a tényből két dologra nem lehet következtetni. Először arra, hogy most is oda küldené, ha lehetne, másodszor, hogy most is mennének, ha kellene. Nagyobbat népemnek nem kívánhatok, minthogy most is kész legyen hitéért gályára menni, de ne legyen reá szüksége. * Jó dolog tudnunk milyen fából vagyunk faragva. A gályarabok emléke minden magyar evangéliumi keresztyén emberre láthatatlan kitüntetés és látható programm. Mennyivel nagyobb erőforrás a magyar protestantizmusra nézve, mint a 48 : XX.! Ravasz László. Ruyter tengernagy üzenete a magyaroknak. A gályarabok szabadulásának 250-ik évfordulójára. A magyar protestáns gályarabok történetéből sok megható kép és jelenet ragadja meg lelkünket. Nem csak a férfiak égbekiáltó szenvedései, egy Séllyei, Komáromi és Bátorkeszi bucsúzása; nemcsak egy Zsédenyi Istvánnak, a dörgicsei evang. papnak a szeme láttára Szirakúzában összeroskadt és elföldelt Mazari Dánielre írt gyászverse: hanem talán még jobban szivünkbe vág az elhagyott, kifosztott, szegény papnéknak a zürichi lelkészekhez apró gyermekeik nevében is Írott könyörgő levele. Mégis ezektől a szivetfacsaró jelenetektől eltekintve én most két olyan emléket újítok fel, amelyeknek korszakos hatása és jelentősége volt protestáns egyházunk történetében. Á gályarabságot megörökítő rézmetszetek között van egy kép, melyen a református és az evangélikus lelkész lábukon vasbilinccsel vannak egymáshoz láncolva. És a másik jelenet az, midőn Ruyter admirális észreveszi, hogy a felszabadított gályarabok között vegyesen vannak reformátusok és evangélikusok s ezzel az intéssel bocsátja útra őket: „íme, láthatjátok, hogy titeket eltipor a közös ellenség és egyformán gonoszul bánik veletek, ha ti egyetértés helyett versengtek egymással“. Erre az egyik református lelkész így válaszolt: „Mi a közös keresztet úgy hordoztuk, mint testvérek, sőt mint egy szív és egy lélek. Ami pénzt vagy egyéb segélyt mi reformátusok kaptunk, abból a lutheránusok is kikapták részüket; viszont ami nekik adatott, abban mi is osztoztunk“. Szépen bizonyítja ezt a titokban lelkészkedő dr. Zaffius Miklós velencei ref. orvos-lelkésznek 1675 szeptember 21-én a zürichi lelkészekhez és tanárokhoz irt levele, melyben a kisérő katonák kezéből kiszabadult Masznyik Tóbiás és Simonides János evang. lelkészeket ily szavakkal ajánlja oltalmukba : „Ezek ugyan ágostai hitvallásuak, de kérlek benneteket annak nevében, akit mindkét részről Megváltónknak vallunk, hogy tartsátok őket a mieinknek és itt ne tegyetek külömbséget; főként azért nem, mert tudjátok, hogy ágostai hitvallású áldozatkész kereskedők voltak egyedül az elsők, akik úgy a mieink, mint az övéik felszabadítására szívüket megnyitották, mig ellenben a mieink nem akarnak semmit sem tenni“. (Csak eleinte tudniillik. Lásd: Thury E. Adatok a gályarabok tört.-hez 30. 1.) Ruyter tengernagy a református gályarab válaszát megnyugvással vette s búcsúzásul, mintegy testamentomul (mert hiszen alig két hónap múlva már ágyúgolyó találta) mondta nekik: „Menjetek
