Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-12-26 / 52. szám
Harminchetedik évíolyam. 52. szám. Pápa, 1926 december 26. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE-.................................................— MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ....................................................... ...........................................—.......-..........— FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ..................................—- ..............FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÂCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- * FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEÖL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. <=> TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. □ Mit hozott a Krisztus? 1. Kor. 130. Krisztus nagyobb, mint a legnagyobb bölcselők felfogják; több, mint amennyit Róla leghódolóbb hívei mondanak. Két évezred telik el lassanként földön járta óta és mégis oly kevéssé ismeri Őt a világ. De ez nem is lehet másként. Krisztus a Szeretet megtestesülése és mit tudunk mi még a szeretetből ? Ez az egyetlen, amit nem lehet tisztán elméletileg elsajátítani, megismerni. A keresztyénség megismerési szerve az engedelmesség. És vájjon, ki volt Hozzá hasonló az engedelmességben. A mi életünk csak töredék. A teljesség egyedül csak az Ő tulajdona. De azért Krisztus nem megismerhetetlen. Karácsony általános öröme, szent derűje bizonyítja, hogy Isten a legmegfelelőbb módon közelítette meg az emberi szivet. Krisztus t mberré lett, hogy megláthassuk, mily felséges lehetőségei vannak az emberi életnek. A korinthusi gyülekezetnek megírta az apostol, hogy Krisztus legelsősorban Önmagát hozta. Karácsony legnagyobb ajándéka maga és egyedül Jézus Krisztus. Nem róla szóló iratok, nem is pompásan kifejtett és logikusan rendszerezett theológia, nem égbenyuló katedrálisok, nem törvénykönyvek és egyházalkotmányok, — mindezek szépek és szükségesek, de karácsony legnagyobb ajándéka mégsem ezek, hanem Jézus a Krisztus. Mint ahogy a fehér fényt fel kell bontani, hogy belenézhessünk, az apostol is rámutat arra, hogy Krisztus lön nékünk bülcseségül, igazságul, szentségül és váltsa gul. Nemcsak a korinthusi gnosisszal dicsekedőknek, de minden embernek szüksége van a Krisztus által kijelentett bölcscségre. A világ bölcsesége hamis úton jár. Istennel kezdi és a porba von, Krisztus a földi sárembert felmagasztalja és a Mennybe vezeti. A végeredmény megmutatja, melyik az igazi bölcseség. Az emberi szív másik, végleg soha el nem fojtható vágyát, az Isten előtt igazként való megállhatást is csak Jézusban nyerhetjük meg. A mult és jelen tapasztalatai, világvallások eltűnése, a keresztyén missziók szemünk láttára történő diadalmas hódításai mind arról beszélnek, hogy az Atya a Jézus által talál minket igazaknak. Szentség is csak benne lehető. Eszembe jut korunk nagy keresztyén vezetőjének, Söderblom svéd prímásnak a mondása: Szent az, akinek életét látva, az emberek könnyebben tudnak hinni Istenben. A világ sok tévelygésbe esett épen a szentséget illetőleg. A legtarkább vélemények voltak és vannak forgalomban, hogy ki a szent. Krisztus szerint a szeretetben való növekedés a végcélja az emberi jellemnek: Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes. És váltság is lön a Krisztus. Valóra vált a pogány misztériumvallások sejtése, az áldozatokban megnyilvánuló ősi, emberi ösztön végre célhoz ért: a megváltás megtörtént. Egy személy által. Ép ezért elfogadni is csak egyesek tudják elsősorban. Vájjon hogy vagyunk a Krisztus e nagy ajándékaival ? Nem toljuk-e korinthusi módra sokszor előtérbe a saját gyönge okoskodásunkat? Nem nevetjük-e ki néha azokat, akik komolyan keresik a megigazulást ? Életünkre rátekintve Istenre fordul-e az emberek gondolata? Erős-e a megváltatásunkról való tudatunk? Ne feleljünk e nehéz kérdésekre, inkább imádkozzunk: Jöjj, Krisztus, ki ma megszülettél lépj be életünkbe erőteljesen, hogy lehess nékünk is bölcseségül, igazságul, szentségül és váltságul. P. J. Az evangélium és a társadalmi élet. Vájjon az evangélium csak az egyéni élet irányítására van-e hivatva, vagy pedig a társadalmi, nemzeti és nemzetközi élet egyedüli zsinórmértéke is, ez a kérdés mindig aktuális volt, de talán még sohasem izgatta annyira a keresztyén világot, mint most, a világháború utáni években. Ebben a kérdésben két csoportra oszlanak Krisztus követői. Az első csoportba tartoznak azok a nagyobbrészt német keresztyének, akik azt hangsúlyozzák, hogy Isten országa a szivünkben van. Ezek három országot különböztetnek meg, úgymint a természet, a kultúra és a kegyelem országát. Szerintük mind a három országnak más-más törvényei vannak s az evangélium törvényei csak a kegyelem országában érvényesek. Hivatkoznak Jézusra, aki azt mondta, hogy az Ő országa nem e világból való és szentül hiszik, hogy a világ nem Isten országának fokozatos megvalósulása, hanem a végítélet felé közeledik s csak a végítélet után fog megvalósulni Isten országa a maga dicsőségében. Ezzel szemben a másik meggyőződés hivei, nagyobbára angolok és amerikaiak, rámutatnak arra, hogy az élet egység s ezért nem bontható egymástól független és elszigetelt tartományokra. Senki sem élhet tisztára egyéni életet, mert munkaköre, családja, barátai és politikai elvei révén mindenki belekapcsolódik a társadalomba, s ha lemondunk arról, hogy Krisztust a társadalmi és nemzetközi életben is úrrá tegyük, kénytelenek leszünk lelkiismeretünkkel minduntalan megalkudni, pedig Krisztus az evangéliumok tanúsága szerint sohasem elégszik meg félemberekkel, hanem mindig teljes odaadást kiván. Lehetetlen volna az evangéliumot minden téren diadalra vinni? A hit számára semmi sem lehetetlen, mert a hit hegyeket mozdíthat ki helyükből. Ezt a kétféle felfogást állítja szembe egymással a Review of the Churches októberi számában A. E. Garvie,
