Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-12-19 / 51. szám
218. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1926 milyen szelíden ömlött el a kedves arcokon, óh, hogy szállt föl a lélek mélyéről, hogy hasította át a sötét éjszakát a hála ragyogó sugara, hogy együtt lehet az egész kis család, hogy az éjszaka ellen micsoda drága menedék az édes otthon! Édes otthon ?! Nézzétek, micsoda rémült tekintettel fogja át azt a három apa nélkül maradt gyermeket, s hogy bugyog ki ajkán a véresen tajtékzó fájdalom: „Én édes véreim, nincsen már otthonunk! Egy-két hónap csupán; mi is lesz veletek, mi is lesz velünk!? Óh, de árvák lettünk, óh édes Istenem, hova, merre menjünk? Lesz-e csak egy zug is békés menedékül, lesz-e falat kenyér éhség enyhítőül ? Óh, hogy itt maradtunk elhagyatva, árván! Ahogy most mindenki itthagyott bennünket, így lesz ezután is ? Csak addig a részvét, amig azt a hantot szépen lesimítják ?! Hát nincs könyöríilet, segítő szeretet sehol soha többé ?! Óh te szegény özvegy, nem látod, hova mutat az a fejfa; nem látod ott a sötétedő égen kigyúlni azt a fényes csillagot ? Nem érzed, mint ragyog le belőle reátok a legnagyobb, legcsudálatosabb szeretet ? Nézd, minél sötétebb körülötted minden, az a csillag, az a szeretet annál tündöklőbb, annak nincs vége ennél a felhantolt sírnál! Csak fogd meg a kezét annak a három remegő gyermeknek, csak menjetek, ne féljetek; az özvegyek és árvák atyja már kinyújtotta kezét, már gyújtja, gyújtogatja a lelkek mélyén a megsegítő szeretet szunnyadó tüzét! * * * A falu egyik legmódosabb emberének nehéz éjszakája volt. Mindig az elhunyt lekipásztor jelent meg előtte. A temetőből hazamenet valami szégyenkező érzés lopakodott bele a szivébe; nem valami meleg indulattal viseltetett az elhunyt iránt! Meg azután, ahogy látta ott állani a sirhalom mellett azt az elhagyatott, négy sötét, révedező, kétségbeeséssel küzködő arcot, kemény szivét lopva, félve mintha valami különös érzés puhítgatta volna! Szemét kerülgette az álom s egyszer csak megdöbbenve látja, hogy az ágy lábánál ott áll az elköltözött pásztor, csak úgy ömlik ajkáról a szelíd fájó kérésekkel tele szó; mintha csak a sírból jönne, úgy ütődik szivébe a hang: „Neked van testvérem Házad, szőllőd, földed, Apádtól, anyádtól Mind úgy örökölted ! Nekem nincs egyebem, Csak a tudományom, Két fiam, hitvesem, Szöszkefürtü lányom. Ha az Ur téged hiv A nagy számadásra, Gyermeked, hitvesed Nem lesz koldus, árva! De hogyha én megyek, Hogyha engem hívnak . . . Nézd, már el is mentem, Nézd, mennyire sírnak! S mintha csak megnyilnának a falak, sötét, zordon tájék tárul a mi emberünk szeme elé; látja, mint megy az a négy, feketébe öltözött, szomorú alak; balról zordon sziklák, jobbról ijesztő mélység, alig vonszolják fáradt lábaikat s az a legkisebbik, amelyiknek mindig olyan mosolygós volt az arca, olyan kedves volt a beszédje, oh milyen közel megy a szakadék szélén! Egyszerre csak érzi a mi emberünk, amint az a sáppadt arcú pap megragadja a karját: „Ember siess, ember, nyújtsd ki hamar a kezed, ragadd meg azt a drága gyermeket! Nézd, mindjárt lezuhan, siess, siess, hamar, mig nem késő!“ És — oh micsoda döbbenetes érzés — ime az ágy másik felén ott áll egy szelíd, drága alak, fején töviskorona, homlokán csorog le a drága vér, valami fájó szemrehányás, valami esdő könyörgés néz ki azokból a csodás fényű szemekből s ajka megmozdul, belőle halkan, de mégis belevágva a lélek mélységébe, csendül ki a szó: „Testvér, segíts letörölni ezt a piros vért az orcámról; nézd, mig azok ott kiverve, elhagyatva, étlenszomjan rójják azt a sziklás utat, addig mindig szorít ez a töviskorona, a szeretetlenség, a könyörtelenség mindig élesebben nyomja rá fájó fejemre! Aki az ilyen gyermekek közül egyet befogad az én nevemben, engem fogad be!“ (Márk IX. 37.) Oh, nehéz volt ez az éjszaka! De utána valami gyönyörű, csudás reggel virradt nemcsak a természetben, de a mi emberünk szivében is s első volt, aki könyörületes szívvel segített az árvák keserű könnyét letörölni, a Krisztus töviskoronáját könnyebbé tenni, vivén a kesergőkhöz egy hivatalos iratot, mely arról szólott, hogy ez egyik házát a hozzátartozó belsőséggel együtt örök tulajdonul, csendes menedékül az árváknak adományozza! * * * Édes Testéreim ! Református lelkészárvák remegő keze felétek nyúl, a töviskoronás Krisztus fájó, szelid tekintete tirátok néz! Buggyanjon fel szivetekben a könyörülő, megsegítő szeretet drága érzete! Adjatok abból, amit Isten adott! Amig nem késő, nyissátok meg kezeteket, sziveteket az árvák könnyének letörlésére, szivük sebének gyógyítására ; könyörülő szeretettel segítsetek, hogy majd az utolsó döbbenetes órában ti rajtatok is segíthessen az, aki nem egyéb, mint maga a könyörülő Szeretet. Fazekas Mihály felsőörsi ref. lelkész. Református nap Rinyaújnépen és Rinyaújlakon. A Belsősomogyi Ref. Egyesület, melynek célja a belsősomogyi traktusban élő református hívek egyháztársadalmi megszervezése, az egyesület célját ismertetendő s öntudatos hivek toborozását eszközlendő: november hó 20. és 21-én, református napot rendezett, a fenti kicsiny leányegyházakban. Az egyesületet: Kovács József kaposszentbenedeki lelkész, egyesületi alelnök és H. Nagy Sándor kisasszondi lelkész, egyesületi pénztáros képviselték. Az ünnepség Rinyaújnépen 20-án este folyt le, a templom minden helyét betöltő közönség előtt. Jól esett az előadásokat a legnagyobb figyelemmel és fegyelmezettséggel hallgató közönség soraiban ott látni a somogyi végeken szétszórtan élő kálvinista úri családok közül: Dr. Szabó Ernő körorvost, Bakos Ferenc jegyzőt Babócsáról, Márton László tiszttartót Bolháról, akik valamennyien családostul lelkesen csatlakoztak az egyesülethez. A gyülekezeti ének után, Gárdonyi János megnyitó szavai vezették be az est grogramján szereplő, gondolatokban gazdag előadásokat, amelyeknek során, Kovács József egy. alelnök, lendületes szavakkal vázolta az egyesület áldásos, egyéni és társadalmi életre kiható nagy céljait és sürgette a megujhodott kálvinista lelkeknek öntudatos ébredését. Utána H. Nagy Sándornak kedves közvetlenséggel megtartott előadása következett „A házi istenitiszteletről“, mint a lelki és hitbeli megújulás egyik hatalmas tényezőjéről. Előadások között, a gyülekezet buzgóságos éneklései után szavaltak: Kónya János VI. o. tanuló és Martin Sándor egyháztag, aki mély átérzéssel szavalta el Tompa Mihály: „Gülekezetben“ c. költeményét. Másnap H. Nagy Sándor Rinyaújnépen, mig Kovács József Rinyaújlakon hirdették az igét. Délután két órakor pedig a rinyaújlaki templomban folytatódott az