Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-01-31 / 5. szám
18. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1926. igazság ereje, gondolatai, a beszédek kitűnő megszerkesztése és nem a hang, ami őt Demosthenessé teszi. Aranyszáju Szent Jánost valami hatalmas, mennyei zengő hang tulajdonosának képzeljük. Hát volt bizonyára hangja is, amennyi szükséges volt, de biztosak lehetünk, hogy a lánglélek, 'prófétai tűz, Isten ügyéért égő szenvedély, kifejezőképesség nélkül a hangja sohasem tette volna aranyszájuvá. A rakéta csak puffog, irányt nem jelöl, melegséget nem ad. Az igazi páthosz nem a nagy hang, az igazi tűz nem a nagy láng, hanem a forró parázs. „Nagyokat kurjantani Isten szent titkairól“ mindennél furcsább jelenség. A silányságot meg éppen nem teszi értékessé a nagyhangú páthosz. Aki csak kócot nyel, mégis lángot fuj: csepürágó, de nem igehirdető. Ha annyi elhangzott prédikáció nagy része nem üres puffogtatás lett volna: az eredménynek is többnek kellene lenni. Az árral azonban úszni kell. Aztán jön a szivtágulás, a hang elkopik s a prédikátor, mire évek sorának élettapasztalata, hitbeli élményei folytán, az ige balzsamának drága edényévé kellene lennie, lesz csak értéktelen, üres, repedt fazék. Mint minden élőszónak, úgy a prédikáció előadásának is alapja az utolsó szóig jól megérthető, legegyszerűbb elmondás. Nem hideg, érzéketlen, színtelen felmondást kell értenünk. „A hideg, érzéketlen szónok menjen mathematikusnak“: mondja Ravasz László. Akinek az Ige magasztos gondolatai szárnyakat nem adnak: az silány lélek. Akinek pedig szárnyai vannak: az repülni is tud. A nagy, erős szárnycsattogás azonban még nem mindig repülés. Egy tartalmilag értékes, jól szerkesztett prédikációhoz egy átérző, buzgó prédikátornak alig kell egyéb, mint a rendes, érthető, egyszerű, lelkes, buzgó előadás. Láthatjuk, hogy élő legértékesebb prédikátorainknak nincs szükségük ennél egyébre, a szinészkedéstől, hadonászó kiabálástól meg egészen távol állanak. A hatásvadászat igen rósz vezető. Hogyan folyt le a temetés? — kérdi egyik pap a kollégáját. — Szép rendben ment minden. Én a temetőben fungáltam. — Mi volt az alapeszméd? — Ne féljünk, ne rettegjünk a temetőtől, nem oly borzalmas hely ez, hiszen a feltámadás hitének sugarai világítják be a sötét sírok mélységeit. — S milyen volt a hatás ? — Micsoda ?! A temetőcsősz a behantolásnál ott feledte a pipáját s aznap nem mert visszamenni érte. Az elbizakodottság megölője minden igehirdetés igazi hatásának. Szánalmas dolog, mikor a prédikátor arcán azzal a kifejezéssel fog komoly, szent feladatához: No most; ilyent még tudom nem hallottatok! Milyen másképen hangzanak Ravasz Lászlónak Homiletikáját befejező, ércbe öntésre érdemes szavai: „Könyvtárakat tanultunk már a homiletikából s mégis, minden prófétai beszéd előtt tanácstalanul, alázatosan állunk meg, érezve a nagy homiléta vallomásának igazságát: Az igehirdetés csoda, az igehirdetés mysterium“. (Vége.) Szűcs József. A kerületi közgyűlésnek az 0. F. B. által kiutalt leikészi és tanítói földek hasznosítása tárgyában hozott határozatához.* Tudom, hogy e tárgyhoz való hozzászólásom nem egy lelkésztársam előtt úgy tűnhet föl, mint a mi sarkalatos tételünktől, az 1848. XX. t.-c.-től való merész kilengés, de — bocsánat a nagyon vakmerő, de épp oly mértékben szerény összehasonlításért —, teljesen el* A kaposvári leikészi kör gyűlésén elhangzott előadás. fogadom anyaszentegyházunk büszkeségének, dr. Ravasz László püspök úrnak azt a megállapítását, hogy az egyházi életünk terén minden oldalról fel-felbukkanó kóros tünetek között még az 1848. XX. t.-c.-nél is égetőbb kérdés a lelkészekre nézve a háború és a forradalmak által beteg lelkek meggyógyításának kérdése. A fenti ügy a kerületi gyűlés határozata szerint is a mai állapotában nehézségeket látszik tartalmazni. Nem tudom bizonyosan, hogy melyek ezek a nehézségek, csak gondolom, hogy nem utolsó hely jut ezek közül azoknak, amelyek mindjárt ott kezdődnek, ahol egy lelkész, vagy tanító meg akarja ragadni az alkalmat arra, hogy földjét a földreform segítségével megnövelhesse. Pedig minden lelkésznek felelősség terhe mellett kellett foglalkozni ezzel a kérdéssel a saját gyülekezetében, vájjon óhajt-e a leikészi, vagy tanítói javadalmi föld növelése céljából, vagy az egyház részére földet igényelni. Nálunk a közgyűlés, mint a megpiszkált hangyaboly zúdult fel, hogy ez már megint mi akar lenni ?! Hogy ők vegyenek a papnak, vagy a tanítónak, vagy akár az egyháznak földet! Vegyen a pap, meg a tanító, ha föld kell neki! Ezzel a kérdés elintéződött. De tegyük fel, hogy vannak helyek, ahol nagyobb méltányolással találkozott a felvetett kérdés. Nem akadt-e meg ott is a jól indult ügy, mikor arról volt szó, hogy ki fizesse a föld árát? Véleményem szerint nem férhet kétség ahoz, hogy az ilyen földnek az árát az illető egyháznak kell fizetni, hiszen az a lelkész, vagy tanító csak addig veszi hasznát, amig abban a gyülekezetben szolgál. Ha meghal, vagy eltávozik, már az utód veszi hasznát a földnek. De hasznát veszi-e csakugyan ? Vájjon a gazdálkodás sine qua non-ja, a kellő szakértelem, vagy a megfelelő élő és holt felszerelés híjján nem kell-e beérnie az illetőnek legtöbbször csak az elméleti haszonnal ? S ha ehez még hozzájárul az az előre látható veszedelem, hogy az állam a javadalom növekedése folytán megvonja, vagy leszállítja a lelkész kongruáját, a tanító fizetés-kiegészítő államsegélyét, az egyház adócsökkentő államsegélyét, nem úgy járnak-e a szerencsés földszerzök, mint a mesebeli szegény ember, akinek a jó Isten hoszszú kolbászt adott az orrára, s mikor látta, hogy menynyi baja van vele, vissza kellett kivánni a kolbásztalan állapotot. Én úgy gondolom, hogy elég, sőt némely helyen egyenesen sok is a meglevő javadalmi föld. Meglepődnénk, ha tisztán állna előttünk, hogy különösen a háború alatt, de azóta is hány hold leikészi és tanítói föld termett és terem tövist és bojtorjánt, vagy a legjobb esetben szénát, s hány van feles, vagy haszonbérleti művelés (?) alatt, amiből évről-évre kevesebb haszna van a javadalmasnak, mivel ilymódon a föld sohasem, vagy csak kivételesen szokott jobb lenni, hanem mindig roszszabb. De a kevesebb jövedelmet kiegyenlíti a kevesebb gond. Bizony boldog, mondja Horatius is, aki távol lehet az ilyen gondoktól. Azt hiszem, nem én vagyok az egyedüli a gazdálkodó lelkészek közül, akinek sok nehézséget, kellemetlenséget, bosszúságot szerzett a lelkészi, vagy tanítói földje. Egy nagyon kedves és köztiszteletben álló lelkésztársunk levelében olvasom, hogy ha magát megkettőzhetné, akkor is sok volna a dolga. Bizonyos, hogy neki is sok gondot okoz a földje, amit maga művel. Nem érzünk-e mi, gazdálkodó lelkészek sokszor lelkiismeretfurdalást, mert gyülekezetünk lelki mezején végzendő pasztorális munkáinkban, sokszor a legmagasztosabban, az igehirdetésben tesz bennünket erőtlenekké a föld, a gazdálkodás gondja? „Ha pedig a trombita bizonytalan zengést tészen, kicsoda készül a harcra?“
