Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-08-15 / 33. szám
Harminchetedik évfolyam. 33. szám. Pápa, 1926 augusztus 15. DDNÄBTÜLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE —...................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. -..................................................... ......................................................................— FŐSZERKESZTŐ : DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ....................................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- % FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. cd TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. a Á lelkészválasztási törvény módosítása. A lelkészválasztási törvény revízióját célzó törekvések akörül a panasz körül csoportosulnak, hogy a jelen törvény nem szolgálja sem a gyülekezetek, sem a lelkészek jól felfogott érdekeit s nem mozdítja elő anyaszentegyházink ügyét. Meglehetősen általános vélekedés szerint gyülekezeteink népe nem eléggé érett arra, hogy a teljesen szabad lelkésválasztás joga a kezébe tétessék; nem tudja megválasztani a neki legjobban megfelelő lelkipásztort; könnyen engedi magát melléktekintetektől vezettetni, minek később kiszámíthatatlan kárát vallja a gyülekezet a hitélet ellanyhulásában, a gyülekezeti szép rend és jó békesség felfordulásában, elég sokszor az egész gyülekezet szétzüllésében. Nem egészen indokolatlan, sőt keserű tapasztalatokon nyugvó az a panasz, hogy a teljesen szabad lelkészválasztás következtében a választás alá kerülő lelkészek szabad prédáivá lesznek a választók kénye-kedvének, Ízlésének, mely sokszor a legkiválóbb talentumokkal, munkakedvvel, mélységes hittel s minden arravalósággal megáldott pályázókat mellőzi s az ügyes, de sokszor a lelkészi jellemmel össze nem férő, olcsó népszerűséggel ékeskedő egyéneket fogadja kegyeibe, tekintet nélkül arra, hogy az illetők megfelelnek-e a lelkipásztori elhivatottság nagy követelményeinek s alkalmasak-e a választó gyülekezet lelki életének építésére ? Ez a körülmény azzal az elkeserítő, vagy legalább elkedvetlenítő következményekkel jár, hogy kiváló lelkipásztorok kicsiny gyülekezetekben, megfelelő munkakör nélkül, anyagi szükségekkel küzdve morzsolják le életüket; átlag emberek, vagy talán e színvonalnál alantabb állók pedig nagy gyülekezetekben, anyagi jólétben, de alig munkálkodva valamit — játszák a nagy urat. — E bajok orvoslására különféle gyógyszert ajánlgatnak. Az első gyógyszer, — talán operációnak is lehetne nevezni — hogy az ultra-liberalis választási törvény úgy módosíttassák, hogy a gyülekezet választó joga korlátok közé szoruljon, az egyházi hatóságok pedig olyan jogot nyerjenek, mely a választásnál döntő, vagy legalább erősen irányító legyen. Ez oly módon volna elérhető, hogy a lelkészválasztást egy bizottság ejtené meg, mely a gyülekezet, az egyházmegye és — esetleg — az egyházkerület e célra választott tagjaiból állana. — Legyen szabad itt mindjárt megjegyeznem, hogy veszedelmesen reakciós dolognak tartom, ha éppen korunkban jogfosztás történik abban az egyházban, mely a* demokratikus haladás jelszavát hordja zászlaján s hem tudom összeegyeztetni a ref. egyház demokratikus alkotmányával, hogy éppen a legélesbe vágóbb kérdésben a döntés joga kivétessék a demos kezéből. Számolni kell itt olyan lehetőségekkel, hogy a megválasztott, helyesebben: kinevezett lelkész nem tetszik a gyülekezetnek, vagy esetleg később jön elő meghasonlás a lelkész és gyülekezet között s akkor a demos ezt mondja: Ti küldöttétek ide, vigyétek hát innen! És akkor az egyházi hatóságok lábát szorítani fogja a csizma. Mig ha a nép választ, mindig ott van a nagy argumentum: Ti választottátok! Azután meg — mint sokszor felhozzák — ha korteskedni lehet egy egész gyülekezetben, nem lehet-e talán még könnyebben megkörnyékezni egy szükebb bizottságot ? Igaz, hogy magasabb erkölcsiség vértje van ennek a mellén, de nincsenek-e tapasztalataink arra vonatkozólag, hogy még az érvényben levő törvény mellett is a magasabb befolyások révén a sógorság, komaság minden esetre tiszteletreméltó, de semmi esetre sem képesítő joga érvényesül? Célra vezetőnek látszik az a kivánalom, hogy a gyülekezetek soroztassanak osztályba s ennek megfelelően a lelkészek minősíttessenek. De a minősítésnél is könnyen fordulhatnak elő tévedések, mert a minősítés alapjául a lelkészképesítő és szolgálati bizonyítványokat kell venni; már pedig az élet az előbbi bizonyítványokra nem egyszer rácáfol; az utóbbiak körül is lehetnek bajok, mert nem történhetik-e meg, hogy a pályázót esperese csak azért is feldicséri a szolgálati bizonyítványban, hogy tőle szabadulhasson? A gyülekezetek osztályba sorozásán és a lelkészek minősítésén 10 év próbája van. (1891—93 zsinati törv.) Ha nem bizonyult is teljesen megfelelőnek és az 1904. évi zsinat újabb módosító próbálkozását váltotta is ki, de a mostani törvénynél mégis célra vezetőbbnek, az igazsághoz és méltányossághoz közelebb járónak, sok viszásságot megszüntetőbbnek látszik az újabb tapasztalatok világítása mellett. A lelkészképesítő bizonyítvány — bár van kivétel — mégis csak a komoly munkára készség fokmérője egyfelől, másfelől pedig a szolgálati bizonyítvány hitelességét az esperesi felelősség nyomatékos hangoztatásával meglehet s meg is kell erősíteni. Talán legradikálisabb lenne az a sokoldalról javasolt orvoslás, hogy állítassék fel központi pénztár, honnan kapják a lelkészek fizetésükat. Rendeztessék a lelkészi státus az állami hivatalnokok osztályba sorozása mintájára s igy minden lelkész a szolgálati ideje szerint kapná a fizetést; nem lenne nagy aránytalanság az ugyanolyan képesítésű és munkát végző lelkészek javadalmazása között s ezzel megszűnnék a tülekedés a zsíros állások után s csirájában fulladna meg a gyülekezeteknek a megválasztandó lelkészei szemben táplált fizetés lealkudási vágya; nem lehetne többé a megüresedett lelkészi állások felett megverni a nagydobot: ki ad többet érte? És akkor a gyülekezetek, — az anyagi oldal teljesan háttérbe szorulván — egészen a rátermettséget keresnék a választásnál sőt féltve őrzött jogukat önként tennék át az egyházi hatóságok kezébe, kérve azokat a legmegfelelőbb egyén ajánlására. Ilyen körülmények között nem szülne visszatetszést az sem,
