Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-06-27 / 26. szám
Harminchetedik évfolyam. 26. szám. Pápa, 1926 junius 27. DDHÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. . ........................................................ .....................................................................— FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ....................................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐFÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. ©*© a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. a A helyén mondott ige. Egyházi életünk tespedésének, híveink névleges keresztyénségének oka az, hogy az ige fénye nélkülözhetővé lett. Lelki eledeleinkben több lett az emberi bölcseség, mint Isten lelki itala és eledele. így az ige olajából kevés jutott a szivekbe, kevés lángolt bűnöket égetve. Pedig azok, akik a Mestert várják, lámpásaikat nem tehetik el jobb időkre. Nekünk az ige tüzénél kell lángragyújtani minden világításra alkalmas szívet. Az Úr az adományozó, mi az elfogadók és a hálásan visszaadok. Az adományok hordozója Istennek lelke. Az isteni erők transformátora az ige. A visszaadok a világosság kisugárzói, az örökkévalóság dicső bizonyságai. Minden közösségi alkalom kapcsoló az égi Atya és földi gyermekei között. Nem lehet, hogy ilyenkor csak mi beszéljünk és Isten csak hallgasson. Sokszor nekünk kell hallgatnunk, hadd beszéljen Isten. Isten láthatatlan, szava után kell Őt megtalálnunk: „Szólj uram, mert hallja a te szolgád“ (I. Sám. 3:9). Kell, hogy először Isten szóljon és a mi szavunk, imádságunk psak az Ő igéjének visszhangja legyen. Istennek az Ő igéjében min* denkor, minden alkalomra van mondani valója számunkra. Az adományozó világossága az igében készen van, csak mi legyünk készségesek mindenkor annak elfpgadására. Engedjük, hogy szóljon hozzánk az Úr reggel, délben, estve, magános, családi, közösségi összejöveteleken, minden korú embernek, hétköznap, vasárnap, kereszteléskor, esküvéskor, egyházkeléskor, beteglátogatáskor, temetéskor, hivatalba lépéskor, avatáskor egyaránt. Mi a belmisszió? A belmisszió nem más, mint Isten igéjének megszólaltatása a maga helyén mindannyiszor, amennyiszer csak lehetséges. Szói-e elégszer mihozzánk az Úr ? Szólhatna-e többször hozzánk Isten igéje ? Igen ! Még istentiszteleteinkben sem hangzik fel kellő mennyiségű ige. Ravasz László helyesen mondja: „Tisztán imádságból álló gyülekezeti istentiszteletet a református liturgia nem ismer. Minden istentiszteletnek középpontja az ige, mint isteni prius s ezt liturgiailag ki is kell fejezni“. Az ótestamentumi istentiszteletben már nyomát találjuk az igeolvasásnak. A mózesi törvénykönyvből és prófétákból rendszeresen elolvasták a parasákat és haftarákat. A prófétizmus Isten kijelentésének tolmácsolása, s jellegzetes vonása 4. Móz. 24: 13. „Amit az Úr szól, azt szólom.“ Esdrás a régi ige újra használatbavételével vitt új életet a tespedő Izraelbe. Az első keresztyének foglalatosak valának az apostolok tudományában. Az őskeresztyén istentiszteleteken egész részeket, könyveket, leveleket olvastak fel a gyülekezet épülésére. Az újtestamentomi Írásokat legnagyobbrészt ez a cél hívta életre. A mi református egyházunk a szentírásból nőtt ki. Érvényesül-e az ige egyházában teljes erejével az ige világosító ereje ma? A felelet kedvező nem lehet. Hétköznapi istentiszteleteinken még ma is sok helyen sorba olvassák a régi megszokott imakönyvek hosszú, hátgörnyesztő imáit — igeolvasás nélkül. Isten igéjét eltesszük vasárnapra, pedig annak hétköznap is lenne szava. Várhatjuk-e aztán híveinktől a naponkénti bibliaolvasást ? Nem érvényesülhetünk olyan országban, melynek nyelvezetét nem gyakoroljuk, nem értjük. Istenországának nyelvezetére, az imádság kifejezéseire az ige tanít meg. Ha felolvasnánk belőle pár verset akár terv szerint, akár folytatólagosan, hogy indúlna meg Isten szavára sziveinkből az imádság soha közönségessé nem váló, önkéntelen szárnyalása! Vasárnap délelőtt textussal olvasunk fel a Szentirásból egy két szót, egy szép mondást összefüggéséből sokszor kiszakítva. Délután legtöbbször a délelőttihez hasonlóan, vagy a hétköznapi könyörgés mintájára igeolvasás nélkül végzünk. így egész esztendőben alig olvasunk el a bibliából egy fejezetre valót. Kereszteléskor megszokott szólamaink körül keringünk. Esküvőkor nem kötelez textus. Révész Imre megálllapítja, hogy a magyar református esketési beszéd átlaga megfigyelése szerint „még ma is egy eléggé széles és szabados klaviatúrán mozog ide-oda liturgikus általánosságoktól el a pohárköszöntő izű tarka frázisokig és pedig az esetek többségében még ma is textus nélkül“. Egyházkeléskor felolvashatnánk az erre vonatkozó bibliai példákat (III. Móz. 12.; Lk. 1 : 46—53.; 67—80; 2:11—40. stb.). Ez a szép szokás sok helyütt el is marad már, pedig leghathatósabb eszköze lenne az egykerendszer elleni küzdelemnek. Temetési szertartásainkat sok helyen ma is vagy textusnélküli orációval, vagy imádsággal végzik. Mi azután sokszor az oráció? Sirató, dicsérő életrajz. Vigasztalása csak pengetése, de nem megzendítése Isten üzenetének. Azt pedig elvárják a felek, hogy elmondjon a halottról és élőkről sok szépet és búcsúztasson ott is, ahol a keserűség csak külső sivalkodásbán van meg. Mivé lesz az imádság magában? Orációvá! isten előtti életrajz ismertetéssé, dicsekedéssé, mely csapkodó lendületében, tanításunkkal ellentétben, oda áll az üdvözítő elé az üdvösség kérésével is néha. Erre Isten nem mondhat áment. Milyen más az a beszéd, amely az ige fénysugarait szórja textusból kiindulva a sötét koporsóra. Oráció lesz ez is az örök életről, nem a halott életéről. Ennek az örökkévalóságról való bizonyságtételnek csak illusztrációja lesz a halott életlefolyása. „Ne a halottról beszéljünk, hanem az életről. Amelyik oráció nem az élet diadaláról mondott himnusz, lehet ugyan hangulatos elégia, de nem keresztyén beszéd“ — mondja Ravasz László.
