Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-06-20 / 25. szám
Harminchetedik évfolyam. 25. szám Pápa, 1926 junius 20. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ................................................-........................ FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ........................................................................ FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. SÍ© a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. cd Az evangélizálás feladata. Ha az evangelizálás feladatát keressük, ezt röviden úgy foglalhatjuk össze : Isten országának diadalra juttatása minden egyes ember életében. Ebből a szempontból az evangélizálás legelsőrendü kötelessége azoknak az akadályoknak felkutatása és megszüntetése, melyek az Isten országa terjedésének útjában állanak. Minden időben voltak, akik ha nem is ellenséges érzülettel, de közönnyel, hidegen viselkedtek az egyházzal, Isten országával szemben, akik a keresztyénség szentségét semmibe sem vették, a templomot kerülték és nem úrvacsoráztak. Ennek a magatartásnak mindig megvoltak az okai, is. Ma is megvannak s ezek ma mások, mint voltak régebben. Egy közös vonásuk van azonban, az t. i., hogy inkább hasonlítanak valami epidémiához, mint hatalmas torlaszként álló tömbhöz és ebben rejlik veszedelmes voltuk. Ha egy betegség belép a nép életébe, gyülekezetünkbe, múlhatatlanul szükséges annak gyökerében való felismerése és gyógyítása, mert különben könnyen krónikussá és gyógyíthatatlanná lesz. Mint a komoly és a maga hivatásának felelősségét érző orvos előbb megvizsgálja a beteget és csak azután rendel orvosságot, úgy a lelki betegségek alapos kivizsgálása nélkülözhetetlen, mert csak azután lehet céltudatos gyógyításhoz fogni. A gyülekezettel való foglalkozás együttérzést szül s az együttérzés segítésre ösztönöz. A hivatalos egyház eleddig inkább az állam felé tendált s tőle várta, remélte gyülekezetei életképességének biztosítását. A mi adottságunkban Magyarországban szükséges ez, azonban ez a törekvés az egyház belső erőinek kifejtése szempontjából igen hátrányos, mert az egyház és állam közötti viszonynak, oda át a dédelgetésnek, nálunk a hónalj alá nyúlásnak az lett a következménye, hogy az egyház a maga életét nem a híveiben rejlő benső erők értékesítésében, hanem az állam támogatásában kereste s ez természetesen megakadályozta abban, hogy a neki adott kegyelmi eszközöket számos s mind gyakrabban jelentkező alkalmakkor hasznosítsa s az azokban rejlő magasabb értékeket megfelelő módon és csatornákon vezesse el a népiélekbe. Ennek az elcsavarodásnak felismeréséből a gyülekezet belső megizmosítására s benne és általa az istenországának megépítésére jött újra elő a belmisszió a maga legfontosabb munkájával, az evangélizálással. Ez annyira fontos és szivünkhöz közel álló feladat, hogy minden lelkipásztornak, aki a legkisebb emberi életet is végtelen értéknek tartja az örökkévalóság szempontja alatt és a gyülekezet életét nem külső tényezőkre bizza, hanem lelkekre akarja építeni, halálosan komolyan kell venni ezt a munkát. Ha nem tartja ezt elsőrendű kötelességének, megtagadja evangéliumi jellegét egyházának, legerősebb fegyverét hagyja használatlanul, mert mint mindenkor a mi evangéliumi alapokon nyugvó anyaszentegyházunknak az evangélizálás volt az erőssége, terjedésének, fennmaradásának egyedüli biztosítéka, úgy ma is minden jel arra int, hogy az egyház minden szerve felfigyeljen és ne lekicsinylőleg tekintsen erre a munkára, mely nem irányulhat személyi vonatkozásban egyéni érvényesülésre, hanem istenországának terjesztésére, az ür nevének dicsőségére és Isten népének javára. A gyülekezeti evangélizálás célja nem lehet az, hogy — bár a múltba nyúlnak gyökerei — egyházi életünket évszázadokkal visszavigye s atyáink erős egyházfegyelmének és külső korrekt egyháziasságának visszaállítására törekedjék. Ezeket legfeljebb csak támpontul használhatja, de nem jelölheti meg célként. Nagyon jól tudtuk, hogy a letűnt századok korrekt formai keretei között igen jól elfért a belső megcsontosodás és egy kis nyerseség, mi előttünk magasabb cél lebeg: a külső formákat, a kereteket benső lelki tartalommal tölteni meg, pezsdülő eleven élettel és örök szeretettel. Arról van tehát szó, hogy az evangélium szellemével a népet, a gyülekezetei mind jobban áthassuk s amit korunk műveltségben és tudományban, művészetben és iparban, kereskedelemben vagy a földnek művelésében s ezek produktumaiban ami újat felmutatott, megszenteljük, az Isten országa építésének szolgálatába állítsuk. Ebből következik, hogy az evangélizálás nem szorítkozhatik a gyülekezet meghatározott rétegére, pl. az alsó osztályra csupán, szegényekre és' elhagyatottakra, mint igen sokan gondolták és gondolják, avagy az intelligens osztályra, mint I. Müller vélte, hanem a Jézus Krisztus szellemében „mindenek“ christianizálására, amint Wiehern - is nagyon helyesen írja: „Az egyháznak, speciálisan az evangélizálásnak az egész nép életére kell irányulnia“. (Ges. Schriften III. 225.) Minthogy minden nyomorúság, testi és lelki depravaeio egyenes összefüggésben van a bűnnel, minthogy oly sokak elidegenedése az egyháztól és az egyház által vallott hittől a bűn valami* nemére vezethető vissza, a sikamlós lejtőn az első kétértelmű, csípős beszédeket hatalmas lépések követték, az evangélizálás célja a bűn hatalmának megtörése és felszabadítása mindazoknak, kik súlya alatt nyögnek s béklyóiban szenvednek. Mindenütt ott kell lenni az evangéliummal, sötét mélységekben, hideg,' kopár magadatokon, palotákban, puszta helyeken, ahol az emberek elfordulva istenországától szolgálnak a bűnnek és hivalkodnak istentelenségükben. A differenciált testi és lelki nyomor szinte kiált az evangélium után, kiált szeretetért, mely oly nagyon hiányzik. Az evangélizálás egyik hatalmas célja a testvéri összetartozandóság érzetének kifejlesztése a gyülekezeten belül, hogy ne csak csodás áhítatot színlelő imákban s öblös hangú prédikációkban csengjen az „egy Atyának gyermekei vagyunk“, hanem lépjen be a gyülekezeti
