Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-05-30 / 22. szám
Harminchetedik évfolyam. 22. szám Pápa, 1926 május 30. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE •...................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ....................................................... —....................................................................... FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. .........................................................................— FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐFŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. <5*® a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. o Megmentheti-e a keresztyénség kultúránkat? Erre a kérdésre próbál megfelelni egy angol nyelvű egyházi folyóirat hasábjain több előkelő egyházi vezető ember. A kérdés felvetését egyrészt az tette aktuálissá, hogy a háború befejezése óta több olyan nyilatkozat hangzott el, amelyből arra lehetett következtetni, hogy a nyugati kultúra halálos beteg. Az európai népek általános elszegényedése, az osztályharc kiélesedése, az erkölcsi érzék nagyarányú meggyengülése, az Ízlés megzavarodása úgy látszik, mintha igazat adna azoknak, akik, mint egy hires német gondolkodó, a Nyugat alkonyáról beszélnek. De nemcsak ez teszi aktuálissá a fenti kérdést, hanem az is, hogy az elmúlt év augusztusában egyetemes gyűlésre jöttek össze a világ keresztyén egyházai (a katholikus egyház kivételével) Stockholmban, hogy ott a dogmatikai különbségeket háttérbe szorítva, megbeszéljék, mikép hozhatnák közelebb egyesült erővel ennek a világnak az életét a krisztusi életeszményhez. Az „Élet és Munka“ e konferenciája, melyen a magyar ref. és ev. egyház is képviseltette magát, főleg két nagy eredménnyel járt: egyfelől tisztázta, hogy melyek azok a kérdések, amelyek ma leginkább nyugtalanítják az egész keresztyén világ lelkiismeretét, másfelől megérezte, hogy mily nagy erő rejlik az egységes fellépésben. Ennek a konferenciának a tanulságait próbálja levonni az említett folyóirat, amikor közli két angol, egy amerikai, egy francia és egy német egyházi vezérférfiúnak a gondolatait arra vonatkozólag, vájjon megmentheti-e a keresztyénség a mi kultúránkat. Feleletük lényegében azonos: a mai keresztyénség nem mentheti meg a mai kultúrát és nem is volna sok értelme annak, hogy megmentse, mert a mai kultúrában sok pogány elem van. Pogány különösen a nemzetközt élet (háború) és a gazdasági élet (verseny együttműködés helyett). A keresztyénségnek tehát nem az a feladata, hogy a mai kultúrát úgy, ahogy van, konzerválja, hanem hogy azt Krisztus leikével, Krisztus akarata szerint átalakítsa. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehesse, elsősorban a mai keresztyénségnek kell átalakulnia: befelé egységesebbé, kifelé harciasabbá, egyszóval a Mesterhez hívebbé kell lennie. Körülbelül ez a gondolatmenete mind az öt cikknek. Külömbség köztük inkább csak a fogalmazásban van. Az egyik cikkíró pl. azt várja elsősorban a keresztyénségtől, tanítsa meg az embereket arra, hogy egymást ne vagyon, hatalom vagy származás, hanem jellem szerint értékeljék. Egy másik különösen azt fájlalja, hogy a keresztyénség a múltban nagyobbára csak az egyénekkel foglalkozott, a társas és közéletet pedig elhanyagolta -s ezen a téren kíván változást. Egy harmadik az Úri ima köré csoportosítja a stockholmi konferencia tanulságait: A konferencia kidomborította azt az eddig nem sok figyelemre méltatott igazságot, hogy nem úgy imádkozunk „én Atyám“, hanem „mi Atyánk“, nem úgy, hogy „az én mindennapi kenyeremet“, hanem „a mi mindennapi kenyerünket“. Ha kultúránkat meg akarjuk menteni, akkor ennek az imádságnak a szellemében kell átalakítanunk más nemzetekhez való viszonyunkat épen úgy mint gazdasági életünket. Hogy a háborún kívül más betegsége is lehet, sőt van a nemzetközi életnek, arra egy berlini egyetemi tanár, Deissmann irányítja rá különösképen a keresztyén világ figyelmét. „A szabadság, önrendelkezés és igazság bűvös jelszava — írja — erőtlen és sötét frázissá lett, amelynek nincs semmi hitele. Keserűség, fájdalom és Ipizonytalanság gyötri szivünket. Keleteurópa fenyegető szfinx, a közeli kelet romhalmaz, a távoli kelet fenyegetőleg kopogtat kizsákmányolóinak ajtaján.“ Épen ezért Deissmann, bár ő is ragaszkodik az emberiség egységének gondolatához, óva int, hogy a távolabbi célok kergetése közben el ne feledkezzünk legközelebbi feladatainkról, nehogy ránk is érvényes legyen ez a japán közmondás: „A világító torony lábánál sötétség van.“ Ilyen egész közeli feladatnak látja pld. a kisebbségek védelmét; „Ahol vallási vagy faji kisebbségek súlyos korlátozások között sínylődnek, apelláljanak az egyházak szükségben levő testvéreik érdekében a világ közvéleményéhez ; legyenek ezeknek a kisebbségeknek a szószólói, ha ilyen lesújtott kisebbségek az ő országukban vannak.“ Mit tehetnek ezenkívül az egyházak a világbéke érdekében? „Prédikáljátok Krisztust, hirdessétek az Ö akaratát, mint Mesterét és testvérét, alakítsátok át az embereket az Ő hasonlatosságára, elevenítsétek meg az Ő szeretete által, távolítsátok el a hazugságot r az Ő igazságával, vessétek ki az igazságtalanságot az Ő igazságosságával“. Mit szólunk az egyetemes testvériség programmjához mi, szétdarabolt ország fiai? Nem tudunk olyan naiv optimizmussal nézni e programm megvalósulása elé, mint más boldogabb országok polgárai, de ez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy ne lelkesedjünk és ne dolgozzunk érte, nemcsak azért, mert ez a képzelhető legszebb programm, hanem azért is, mert e programmban benne rejlik mint elvi követelmény a rajtunk elkövetett igazságtalanságok orvoslása is. Sz. B. — Egyházkerületi közgyűlés. Egyházkerületünk elnöksége a kerületi közgyűlés határidejét szeptember hó 15—16. napjaira, Pápára állapította meg. Ezt megelőzőleg szeptember 14-ikén lesz a főiskolai igazgatótanács, a népiskolai tanügyi-bizottság és délután lelkész-értekezlet a gályarabok ünnepélyével kapcsolatban.
