Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-07-26 / 29-30. szám
Harminchatodik évfolyam. 29—30. szám Pápa, 1925 Julius 26. DUNÁNTÚLI1 PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ......................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ........................................................ ■.................................................................... FŐSZERKESZTŐ : DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ...............................................................— FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐFŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKiHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÓK. □ A cardiffi világgyűlés. Nagy várakozással tekintettünk a Református Egyházak Világszövetségének négyévenként tartani szokott gyűlése elé és várakozásunkban nem csalódtunk. A gyűlés igen népes volt. Különösen az Egyesült Államokból jött sok látogató. Nagy számmal volt képviselve a nagybritanniai református egyházak közül a Skót Államegyház és a Skót Egyesült Szabad Egyház. Az európai szárazföldről Ausztria, Belgium, Csehország, Franciaország, Németország, Görögország, Hollandia, Olaszország, Litvánia, Lengyelország, Spanyolország, Svédország, Svájc kiküldöttei jelentek meg, de csak átlag 1—2 képviselővel. A magyar küldöttek száma 18 volt, ebből cseh megszállott területre esett 1, jugoszláv területre 1, Erdélyre 5 és Csonkamagyarországra 11. Az előadások magas színvonalon mozogtak, amint ez természetes is egy ilyen jóelőre előkészített világgyűlésnél. Bennünket magyarokat igen közelről érintenek azok a határozatok, melyeket a világgyülés a kisebbségek ügyében hozott. A konferencia nagy megdöbbenéssel hallgatta meg Curtis edinburghi egyetemi tanár jelentését az erdélyi állapotokról és azok orvoslása érdekében a Nemzetek Szövetségéhez fordul. Hisszük, nagy horderejűek azok a beszélgetések, melyeket a magyar kiküldöttek a többi delegátussal folytattak. A magyar ügyre hívta fel a világgyülés fi-v. gyeimét az az előadás is, melyet dr. Antal Géza püspök a gályarabokról készített és e sorok Írója olvasott fel. A legtöbb kiküldöttre nézve meglepetés volt a walesi reformátusok eleven egyházi élete. Mi magyarok különös rokonszenvvel érdeklődtünk a sok szenvedésen keresztül ment nemzet fiai iránt. Szomorúsággal telített énekdallamaik mintha a mi szivünkből fakadtak volna. És ők is szeretettel fogadtak bennünket. r Nagy jelentőségű döntés volt, hogy a Világszövetség Keleti Ága (az európai egyházak) két év múlva tartandó gyűlésének színhelye, a mi meghívásunkra Budapest lesz. — p. j. Megdicsőülés* Vajahányszor gályarabjainkról elmélkedem, gondolataim elsősorban mindig arra a kérdésre irányulnak, hogy mi indíthatta a r. katb. egyházat a keresztyének üldözésére. Hiszen a r. kath. egyházban is, bármennyi alakot látott a XIX évszázad során ragyogni, a legragyogóbb alak, a központ mégis csak a Jézus Krisztus, miséin az ő evangéliumát olvastatja s az evangéliomi keresztyénség mi egyebet cselekedett, mint hogy lefejtette az egyházról a történelem során rárakódott rétegeket, hogy el nem fátyolozott fénnyel * A pápai ref. egyházmegye gályarab-ünnepélyére irta: Kiss Zoltán nyárádi lelkész. magának a Krisztusnak fénye ragyogjon. Ez a fény miként lehetett üldözésre méltó a r. kath. egyház előtt? Krisztus Urunk ilyen magyarázatot ad az ő híveinek üldöztetése felől, Jn. I62: „A gyülekezetekből kirekesztenek titeket; sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy istentiszteletet cselekszik“. De nézzük meg egy kissé, mint gondolkodik maga a r. kath. egyház a keresztyének üldözéséről. Dr. Walter Gyula hercegprímási titkár 1896-ban kiadott „Képek a hazai ellenreformáció mozgalmaiból a XVII. század végén“ c. kis munkája még a liberalizmus uralmának idejéből való állításai bizonyára higgadtabbak, szelídebbek, mintha müve a mostani időkben termett volna, tehát nem túlzott, de kellő feleletet adnak fenti kérdésünkre : mi indíthatta a kath. egyházat a keresztyének üldözésére? Ez a kis mű a reformációt „úgynevezettének mondja; amely „terjedése szempontjából nem is óhajthatott volna kedvezőbb viszonyokat, mint azok voltak, amelyek akkor Magyarországon uralkodtak“. E viszonyoknak tulajdonítja azt, hogy „végzetes elhagyatottságba“ sűlyedt a magyar kath. egyház s ha föl nem ragyog egyik legfénylőbb csillaga: Pázmány Péter, nem is lett volna képes megküzdeni „azon heves támadásokkal, amelyeket ellene a protestantizmus, a Bethlenek alatt intézett“. — Egyetért velünk a vasvári béke okozta elégületlenség, a Wesselényi-féle összeesküvés, a bécsújhelyi vérpad, az ország alkotmányainak letörése, német csapatok, Ampringen és társainak kegyetlenkedése, magyarok karókbavonatása, kerékbetöretése, lassú tűzön süttetése, embertelen fogyasztási adók rajza tekintetében, de, mig indokoltnak tartja a mély fájdalmat, mely ily körülmények között a kath. fő urak szivét eltöltötte, felekezeteskedve állítja, hogy „azok mindig megmaradtak az alkotmányos küzdelem határai között“, mig a protestáns tábor a haza szent ügyének örve alatt kath. jogok és érdekek csorbítására, saját felekezetűk számára előnyök és kiváltságok szerzésére törekedett. — Leírja, hogy külpolitikai okok folytán Lipót 1675-től elkezdett békítési kísérleteket tenni, de ajánlatai sikertelenek maradtak, mert az evangélikus rendek mindjárt a sérelmeik orvoslását kérték, melyre a katnolikusok csattanós válaszban fejtették ki, hogy az ő sérelmeik súlyosabbak. A protestánsok az 1548—1604-ig hozott vonatkozó törvények ellenére kath. templomokat, birtokokat foglaltak, maguk közt felosztottak, katholikusokat embertelenül üldöztek, amit nem lehet borzalom nélkül olvasni. Midőn hosszú huza-vona után mégis a külpolitika nyomása alatt Lipót 1681 nov. 9-én rendeletet bocsátott ki, erről azt mondja, hogy az „a protestánsoknak igen sok kedvezményt nyújtott“, mellyel azonban ezek nem elégedtek meg, hanem Tökölyi köré csoportosulva folytatták tovább a belháborut. Felsorolja az 1681-ben Őfelségéhez benyújtott védiratból a szörnyű (?) üldözéseket, melyben protestánsok katholikusokat részesítenek. Ezután következik „a katholikusok tevékenysége“. Bársony György vitatkozása, hogy a protestánsok a bécsi béke pontjait nem tartották meg, tehát kedvezményeire magukat méltatlanokká tették. Szelepcsényi tiltakozása Ampringen kormányzósága ellen, s odaadó tevékenysége mégis az oldala mellé rendelt nyolc főből álló tanácsban, melyben ő is helyet foglalt. Szelepcsényi az egyházért való buzgalmában mély fájdalommal látta a protestánsok elhatalmasodá-
