Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-12-27 / 52. szám
162. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1925. közönyösséget lássak is, bármily nagy legyen is a panasz, bár hogy szaporodjanak is az adóhátralékok, még sem tudok lemondani a jobb jövő reménységéről, én mégis hiszek az istenországának diadalában. Mert az istenországára nem azok a legveszedelmesebb idők, amikor a tömegek elhajolnak az Úr törvényétől, hanem amikor a nép vezetői, „pap“-jai megszűnnek Isten szolgái, Istenhez vezetők, intők és figyelmeztetők lenni, mint ahogy a zsidóság a pusztai vándorlás idején egyik hűtlenségből a másikba esett és szolgált a bálványoknak, de Mó2res hű maradt Jahvéhoz is, elhivatásához is „és ime az Úr dicsősége megjelenők“ a népnek, okkal gonoszabbak voltak a napok, amikor a nép etanított istenfélelmében ragaszkodott az Úrhoz, de a papok életmódjukkal szüntelen botránkoztatták. Van reménységem a jövőt illetőleg, mert szorgalmas gyomlálás, plántálás állapítható meg, az evangélizálás a reformáció korabeli lendületet látszik visszanyerni és mert megláttuk és megismertük, hogy nem a jól megalapozott dogmák, bár ezek is elsőrangú fontosságúak, hanem a jól evangelizált lelkek alkotják egyházunk erősségét. Ezt látta meg egyházkerületünk is, midőn néhány éve belmissziói bizottságot alakított, szép alapszabályokba tömörítve a belmissziói muukásságot. Távol áll tőlem, hogy bíráljak, de sokak véleményeként megállapíthatom, hogy az adott viszonyokkal nem számolt eléggé, mert mint mindennek, úgy a belmissziónak is más a jelentése azokban az országokban és egyházakban, ahol évtizedes gyeptörések előzték meg a vetést és más ott, ahol 25—30 évvel ezelőtt idegen volt az ez irányú munka. A mi gyülekezeteinket csak az utóbbi kategóriába lehet sorolni, vagyis nálunk a belmisszió feladata még nem a nagyarányú szervezés, hanem előkészítő nevelés. Ez azonban semmi körülmények közt sem irható a Szabályrendelet rovására. Talán éppen az a minden munkaágat felölelő munkaprogramm riaszt vissza igen sokakat a belmissziói munka megkezdésétől és abban a feltevésben, hogy úgy sem lehet a Szabályrendeletben foglaltakat megvalósítani, nem is fognak hozzá a munkához. Ennek a felfogásnak helyeslyességét vagy helytelenségét nem akarom vitatni, azt a tényt azonban bátran leszögezhetjük, hogy előbb vagy utóbb valaminő formában meg kell kezdeni a munkát. Az is tény, hogy mi nem indulhatunk el a hatalmas külföldi példák után, melyeket a repülő evangélizálás végez a jól megszervezett belmisszió utazó titkárjaival, akik — akár csak a mi utazó lelkészeink — ma itt, holnap amott ragadják meg és rázzák ébredésre a tömegek százait és ezreit. Azonban ott ezeknek az útját evangéliumi közösségek és gondos pastoráció készíti elő: a mi utazó lelkészeink csak akkor és ott fognak maradandó nyomot hagyni, amikor és ahol megtalálják a munkára adottságot, az egyéni hitet és az ebben rejlő missziói lelket. Mindaddig, míg a beplántálódásnak nincs meg a talaja és a helyi munkása vagy munkásai, addig a mi utazó lelkészeink csak olyanforma munkát végeznek, mint, aki egy mélyen alvót ráz fel álmából s ez fel is ébred, megdörzsöli a szemeit, de amint az ébresztő tovább megy, legfeljebb megfordul és alszik tovább. Azért nekünk pionír munkát kell végeznünk, hogy sikerült lehessen a meglazult fegyelem, az egyháziatlanság s a folytonos sülyedés ellen folytatott és folytatandó küzdés. Minden lelkészben megvan a belmissziói munkára való képesség és meg volna a hajlandóság is, de nem tudja, hogy hogyan kezdje és mit kezdjen, vagy ha igen, akkor meg az előtt a dilemma előtt áll, hogy mennyit adjon s felölelje-e a gyülekezeti munka minden ágát, hogy egyetlen területet se hagyjon kihasználatlanul. Ha valahol, akkor itt igazán meg kell tartanunk a psychológiai sorrendet és helyén lehet alkalmaznunk a „szellemi nevelés törvényét“ (Wundt), ezt a minden lelkitapasztalattartalomra alkalmazható elvet, mert csak fokozatos lelkifejlődés, vagy inkább lelki fejlesztés, új generáció nevelése által alakíthatunk ki olyan gyülekezetei, mely alkalmas és képes is lesz a belmisszió munkáinak befogadására és gyakorlására. Mindaddig nem számíthatunk fokozottabb egyházszeretetre, keresztyén voltukat cselekedetekkel megbizonyító egyháztagokra, míg őket úgy nem pastoráljuk, hogy mentesítve legyenek a dekadens áramlatokkal szemben, vagyis mig új egyháztagokat nem nevelünk. így látta ezt Raikes Róbert is, a vasárnapi iskola atyja, aki a gloucesteri börtön rabjait akarta „belmisszionálni“, ezek iránt a bűnösök iránt felelősséget, szeretetet érzett lelkében, gyakran ellátogatott hozzájuk, bibliát olvasott velük s tanítgatta nekik, azonban munkájának kevés eredménye volt. Belátta, hogy a nagyok megtérítése már nagyon késői vállalkozás, azért a külvárosi gyermekek felé fordult és 1780-ban megalapítója lett a vasárnapi iskolának. Körülbelül ugyan ilyen tapasztalaton mehetett át Szabó Aladár is, ezért irta: „Kívánatos, hogy az ifjúságot nyerjük meg a Krisztusnak“. Tehát a belmissziói munka helyes megkezdése nem a gyülekezet felnőtt tagjainak egyesületekbe tömörítése, hanem első az általunk nevelt gyermekek s ezeknek közössége a mi mennyei Atyánkkal és az Úr Jézus Krisztussal. Hogy félre ne értsen valaki, nem a mostani adottságú gyülekezet elhanyagolására akarok buzdítani, ezt is gondoznunk kell, fékeznünk és erősítenünk az élő ige hirdetésével, de új, mert a régi — apostoli s reformáció korabeli — már feledésbe ment, épen ezért új gyülekezeti típus megteremtésére kell törekednünk, ami csakis így érhető el, nem pár éves programmal, hanem végtelen folyamatu, komoly munkássággal, hogy nevelünk buzgó egyháztagokat, magunknak munkatársakat és ezek segítségével Istennek keresztyén gyülekezetei Ezt a nevelői munkát az úgynevezett vasárnapi (helyesebben bibliai) iskolában kell megkezdenünk a 6—12 éves gyermekekkel — 6 éven aluliakat bátran merem immunisnak nevezni, ha rossz környezetben nevelkednek is — és folytatni, falusi gyülekezetei véve alapul, a konfirmandusokkal és az ismétlő-iskolásokkal. Nem lévén itt a helye, hogy ezekkel részletesen foglalkozzam, csupán a következőkre, mint tételekre^ szorítkozom : 1. Falun is épen oly jól lehet vasárnapi (bibliai) iskolát vezetni, mint városon, csak a csoportrendszer helyett igen gyakran a tömegtanitást kell alkalmazni, vigyázva, hogy a tanítás tanítás maradjon. 2. Konfirmációi előkészítésünkbe tág teret kell engedni a bibliának, mert kátéink igen sokszor nem helyeznek elég súlyt a református-keresztyén öntudat felébresztésére és elmélyítésére. 3. Az ismétlő-iskolások gondozása a legkézenfekvőbb, nemcsak mivel a Rendtartás 25. §-a előírja, hogy az „ismétlő iskolában a vallástanítást a lelkész végzi“, hanem a gyülekezeti élet kiépítése végett hetenként 2—2 órán foglalkoztam külön a fiukkal és külön a leányokkal, nem az elemi iskolában tanult, az értelmi, vagy emlékezeti vallásosságot fejlesztő tananyag rekapitulálása végett, hanem abból a célból, hogy a gyülekezetnek már mint úrvacsorázásra is jogosított tagjaival valóságos bibliaórákon megismertessem a keresztyén élet szépségeit és egyúttal azokat a kötelességeket is, melyek reájuk várnak az egyházban. Ha egyszer ezt az alapvető munkát elvégeztük,
