Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-12-06 / 49. szám
150. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1925. tül is. Érzi, tudja, hogy eszköz egy felsőbb akaratnak a kezében arra, amit véghez kell vinnie. Lelke mélyén lakozó komoly felelősségérzés és kötelességtudat felruházza őt azzal az elszántsággal, mely az igazi hőst jellemzi. Próféták határozottsága, mártírok nagy elszánásokra képes lelke él benne akkor, mikor így szól: „Lenyesik szárnyaimat, lábaimon járok; levágják lábaimat, kezeimen fogok járni s ha ezeket is kiszakítják, hason fogok mászni, csak használhassak". Ez sorozza Széchenyit a világtörténelem nagy alakjai közé. A magasabb elhivatás, isteni megbízatás tudata szünetlenűl fogva tartja; ez ellen nem tud cselekedni. Ha néhanéha kételyei támadnak, tépelődései vannak is, — a belső, erkölcsi kényszer, a kanti kategorikus imperativus őrt áll, ellene hiába vív s elmondhatja Jeremiással: „Az én szivemben az Urnák igéje olyan, mint az én csontjaimba rekesztett égő tűz és azt hordozván elfáradok, de ellene hiába küzdők“. Ez nem fatalizmus, ez nem szolgai tehetetlenség, hanem a felsőbb, isteni megbízatásnak felemelő, szabadságot, önérzetet lehelő tudata. Ez nyer kifejezést egyik akadémiai elnöki megnyitó beszédének eme részében: „Azon kevesek ápolják, dajkálják és növesztik fajtánkat leginkább, akik . . . minden pompa, zaj és követelés nélkül szerényen, de híven járnak el Istenrendelte mindennapi hangya munkáikban“. Ebből a tudatból indul ki reformátori pályája; innen fakad olthatatlan vágya Magyarország felemelésére. Ő maga mondja: „Mióta élek, kimondhatatlan vágy létezik lelkemben ; Magyarország kifejtése, a magyar nemzet feldicsőítése él minden csepp véremben“. Széchenyi lelki struktúrájának elemzése közben egy kissé itt meg kell állanom. Nagyon is időszerű most ama kérdés feltevése, hogy vájjon a mai nemzedék érzi-e, tudja-e a felelősségnek azt a mértékét, amelyet a magyar nemzeti társadalom minden egyes tagjától a magyar faj jövője megkövetel ? Érzi-e mindenki affnak a magasabb isteni megbízatásnak ellenállhatatlan belső erejét, amely mindenkinek, mint a magyar jövő harcocának a vártán parancsba adatott. Széchenyi István lelke azt üzeni, hogy ne a kishitűség, közöny, megalkuvás szürke köntösében járjanak, hanem annak az égi sugarakban fürdő eleven tudatnak csodás erejű vértezetében, hogy itt mindenkinek nagy és szent megbízatása van ; itt mindenkire súlyos, de szent küldetés vár, amelynek betöltésével vagy félrelökésével áll vagy bukik a magyar jövő. Tudja meg a gyermek, hogy ártatlan mosolyában egy verőfényes magyar jövő hajnala dereng; tudja meg az ifjú, hogy erkölcsi, szellemi kvalitásainak messzeható erejét önkényes természeti határvonalak nem korlátozhatják; tudja meg a férfi, hogy nagyszerű hivatását betöltve családban, egyházban, társadalomban, a dolgozó szobákban, a föld barázdáiban, az iparos műhelyekben s minden munkáját megszentelve könnyével, verejtékével... hulló vérével, — a magyar életnek szikrája újra lángra lobban a régi romokon; tudja meg a nő, hitves, édes anya, hogy a családi tűzhely körül végzett hű és áldozatos munkája egyik legbiztosabb szegelet-köve a magyar jövőnek; tudja meg itt mindenki, hogy siró földünkön ezer meg ezer égő csipkebokor van, ahonnan az örökkévalóság követe, a magyar múlt nagy alakja : Széchenyi István szól hozzánk: „A hely, melyen állasz, — szent hely“ ... „Légy hív mindhalálig“. (Folyt, köv.) YYY Y Y WY VYYWYYYYVY V Hirdessen a Dunántúli Protestáns Lapban. — Presbiteri értekezletet tartott az alsózempléni egyházmegye belmissziói bizottsága. Az egyházmegye 52 gyülekezete közül csak kettő maradt képviselet nélkül. A küldöttek száma meghaladta a 120-at. Díjlevelünk integritása. Amikor a státusrendezés folytán, a sokszor sokkal kisebb képzettséggel biró állami tisztviselők is kedvezőbb anyagi körülmények közé jutnak vagy már jutottak, mint a leromlott gazdasági élet ezer nehézségeivel harcoló református lelkészek, elérkezettnek vélem az időt, hogy a biróilag leszállított díjlevelek munkaváltságának tényleges értéke megállapíttassék és a díjlevél törvényparancsolta csonkítatlansága biztosíttassék. Az V4 telek tanítói és 7S telek lelkészi föld után megállapított nevetségesen bántó 1 és 2 q b. munkaváltság, a mai mélyen leszállított' búzaár mellett, — olyan érzékeny jövedelem csökkenés (120 és 240 aranykor.), melyet egy lelkész szerény jövedelme semmiképpen el nem bírhat. Ha a forradalmak lezajlása utáni bizonytalan jogrend idején érthető volt ez * a lemérsékelő eljárás, akkor ma már, a consolidatio befejezése után ez az indok többé fenn nem foroghat, díjlevelünk lecsonkított állapotban tovább nem maradhat. A prófétaság szegényes kenyerén élő szolgái az Úrnak jogosan és bátran követelik, hogy addig is, amíg bírói végzéssel, vagy gyűlési határozattal a kérdés elintézést nyerne, rendeltessék el esperesi vagy püspöki leirattal, hogy az 1926-diki költségvetésben a tényleges érték felveendő, mely nélkül a költségvetés megerősítést nem nyerhet. A külsősomogyi egyházmegye biiósága — szintén — a forradalmi szellem utóhatásainak szem előtt tartásával állapította meg a díjlevelek minimumát, de ezt a tapintatos, szerény mégállapítást már, három ízben corrigálta, amig a díjlevelek mai tényleges értékét a belhivatalnokoknak biztosította. Ezt a corrigálást a b.somogyi egyházmegye bíróságának is meg kell tennie; az önmaga által hozott s ma már hatályát vesztett ítélet, halasztást nem tűrő jogi erővel kényszeríti a bíróságot, hogy a díjlevelek munkaváltságának tényleges értékét haladéktalanul állapítsa meg. Ha tanítóink a Tanfelügyelőséghez fordulnak, a vármegyei közig, bizottság, ezt a sérelmet, a bírói ítéletre való tekintet nélkül, azonnal orvosolni fogja.* Belsősomogyban van már olyan gyülekezet, hol a tanítói munkaváltság alispáni intézkedés folytán rendeztetek s ez maga után vonta a lelkészi munkaváltság korszerű rendezését is. Vájjon mi történt ? ! — kérdezik sokan. Semmi. A gyülekezet él és virul. Ref. Egyházunk épülete sokkal erősebb fundamentumon nyugszik, semhogy a családonkénti 20—30 ezer korona megterheléssel ez a fundamentum meginogna. Ha erősnek és mozdíthatatlannak bizonyult a nagy harcok idején, akkor ez aminimális megterhelés bizonyára nem fogja köveit megbontani. A kilátásba helyezett adósegély megérkezését mi a közel jövőben nem igen remélhetjük, hanem egy egységes felülről jövő s mindenkit szigorúan kötelező intézkedést várunk, nehogy a tekintélyromboló s emlékeiben is átkos, személyes küzdelem csak egy percre is visszajöjjön. Én hiszem, — erős hittel — remélem, bizakodó szent reménységgel, hogy a mi sorsunkat szivén viselő, Egyházunk kormányát bölcseséggel irányító Főpásztorunk, szerény felszólalásomat meghallgatja és hűséges katonáinak, a belsősomogyi lelkészeknek és tanítóknak sérelmét orvosolni vagy orvosoltatni fogja. Réthy László. * Szabó Béla tanfelügyelő nyilatkozata.
