Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-01-18 / 3. szám
Harminchatodik évfolyam. 3. szám Pápa, 1925 január 18. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE .........-......................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ................................................... —....................—............................—• FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ......................-......................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- #. FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. a Áz új énekeskönyv és a vele kapcsolatos gyakorlati intézkedések. * Amily megtisztelő rám nézve az elnök úrtól nyert feladat, olyan nagyszerű is; nagyságában tele gyönyörűséggel : foglalkozni a mi szivünkhöz forrott drága zsoltárainkkal s az őseink leikéből lelkedzett szépséges szép dicséreteinkkel. Mintha látnám az ellenség elől futva-futó boldogtalan Dávidot bánatával, siralmával, mégis Istenbe vetett rendíthetetlen bizalmával. Mintha látnám a győzedelmes Dávidot, diadalában és nagyságában alázatosan, Isten dicsőségének, jóságának szemléletébe elmerülve, beléolvadva. Mint az ici-pici csermely a folyamba, vagy a tengerbe, úgy olvad belé a zsoltáros király az Isten dicsőségébe, szerelmébe, gondviselő kegyelmébe. „De te, én Istenem, paizsom vagy nekem.“ (III. zs. 2. v.) „Az Úr énnékem Őriző pásztorom“, kinek „irgalmát örökké éneklem“. „Dicsőség Istennek, amen!“ Kálvinista dogmatika. „Soli Deo gloria.“ Ki nem venné észre? Ki meri hát állítani, hogy ezek a zsoltárok nem kálvinista ajakra valók ? . . . Aztán mintha látnám a reformáció szellemétől megérintett, lehelletétől megihletett, börtönökben megedzett francia költőt: Marót Kelement, akiben feltör az évezredes nagy, talán milliók lelkének vágya, ezeket a halhatatlan zsoltárokat francia nyelvre, nemzeti nyelvre átültetni. Látom a tudós professzort: Béza Tódort is, akit a zsoltárok lelke, az isteni kegyelembe vetett hit lelke megihlet. És megszületnek a zsoltárok francia nyelven, ihlettel, erővel, hatalmasan, ünnepélyesen hömpölygő áradattal. És látom a „megszentelt dalokkal“ telt szivü hugenottát: Gondimélt, akinek szivében ott viharzottak az istenes dallamok és az Örökkévaló Isten ujjaival kifeszített húrokon elpengeti a fenséges dallamokat, melyekhez hasonlót még nem hallott a világ s melyeknek segélyével megújhodik és beveszi a reformációt. És peng a lant, és rezg a húr és száll az ének — mind a 150 zsoltár istenes dallama —, mig a hugenották kiirtásakor, amaz emlékezetes éjszakán, meg nem áll a szív, ki nem hül az ajk s a lantról le nem hanyatlanak az ujjak. — Aztán látom a szegény bujdosó magyart: Szenczi Molnár Albertet„ aki az égből aláharmatozott gyönyörű zsoltárokat magyar ruhába öltözteti; látom a magyar reformátorokat, a buzgó ősöket, a Krisztusért és az igaz hitért mindenre kész hittérítőket, amint szerte a hazában fáradoznak, uttalan-uta* A mezőföldi ehm. tanügyi bizottság* gyűlésén tartott felolvasás. kon bolyonganak s a zsoltárok hatalmas fegyverzetével százezreket meghódítanak. Látom Sztáray Mihályt, Baranya püspökét, aki a zsoltároknak édes magyar nyelvünkön váló zengésével 7 év alatt 120 gyülekezetei alapított. — íme a zsoltárok hódító útja — röviden és halványan vázolva — a világban és hazánkban. Az elepedt szomjú magyar lelkek megérezték a zsoltárokból kiáradó isteni erőt, azért két kézzel megragadták és szivükhöz szorították azokat. Nyelvük báját, a vallásos lélek szűzies tisztaságát, üde hamvasságát, addig soha nem Ízlelt zamatát és égi harmatát találják meg a zsoltárokban. Azért seregestől vették fel a tiszta, hamisítatlan vallást, a kálvini irányú keresztyén vallást. Mit mondjak még ? Örömmel üdvözöljük az új énekeskönyvet, amely mind a 150 zsoltárt: régi dicsőségünk és négyszáz éves fájdalmunk hordozóját, mementóját, a gályarabok vigasztalóját, eltikkadt lelkek megújítóját magában foglalja. A most ránk szakadt nemzeti csapások megtanítottak bennünket arra, hogy a zsoltárok nem avultak el, sőt örökké újak, mintha csak a mának lelke szülte volna azokat. Ez mutatja isteni eredetüket, örök érvényüket. Amiket már régen a rozsda mart és a moly foga rágott, azok is épek, újak, frissek, éppen a mai időkre, a mi nemzetünkre illenek. Nem vehetik-e ajkaikra szegény erdélyi rab testvéreink: „A nagy búnak és bánatnak miatta hegedűnket függesztettük fűzfákra“? Nem sóhajtja-e el a levágott részek református népe: „Öröködbe Uram pogányok jöttek és szent templomodat megfertőztették“. Aztán a sokat hánytorgatott III. zsoltár nem illik-e mindnyájunk ajkára irredenta énekül: „Nagy sok ellenségim és sok gyűlölőim tusakodnak ellenem. Sokan azt állítják, lelkemről azt mondják: Veszve ennek ö dolga“... „De te, én Istenem, paizsom .vagy nekem“. . . „Semmin nem kesergek, mert Isten őriz engem. Ha százezer népek mind körülvennének jobb- és balkezem felől; Ha rám ütnének is, nem rettegnék mégis Semmi veszedelemtől“. És ki tudna nekem a magyar nemzet számára hatalmasabb irredenta-éneket mutatni ennél: „Az Isten a mi reménységünk Midőn reánk tör ellenségünk . . . Azért a mi szivünk nem félne: Ha az egész föld megrendülne“ stb. Továbbá: „Akik bíznak az Úr Istenben nagy hiedelemmel, azok nem vesznek el semminémü veszedelemben. Mint a Sión hegye, megállnak, nem ingadoznak“. Bocsánatot kérek, hogy ezekre kitértem, de kénytelen voltam vele, mert kiváló kritikusaink támadták az énekügyi bizottságot azért, hogy az új énekeskönyvbe mind a 150 zsoltárt felvette. Örömmel üdvözöljük az új énekeskönyvet azért is,
