Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-01-06 / 1. szám
2. oldal. BELMISSZIÓ. 1923. tosságból és szeretetből áll, amellett, hogy bizalomból is, olyan kegyesség, amelyik engedi átsugározni Jézust minden szaván és minden cselekvésén keresztül. Mindenekelőtt ezt a kegyességet kell keresni. Kérni kell Istent, hogy adja meg nekünk, hogy növelje bennünk folytonosan. Akkor mi is folytonosan szivünkben hordozzuk a lelkekért való aggodalmat, szánalmat érzünk az eltévelyedetiek felett, szeretjük őket alázatossággat, elnézést és erkölcsi egyenességet nyerünk és életünk világosság lesz, amely nem mi hozzánk, de ahhoz vonzza az embereket, akinek mi is mindent köszönhetünk, s akinek mi csak viszíénye akarunk lenni. Ezért imádkozzuk: „Tégy minket keresztyénekké és a bálványok mindenütt összeomlanak“. Quievreux után. Valami a személyes munkáról és a családi istenitiszteletről. A belmisszió különböző eszközeivel folytatott munkának közös célja, tudjuk, nem egyéb, mint Istentől elfordult és a világba nagyon belemerült híveinket visszavezetni az élei Urához. A „hivatalos“ teendők mellett (a lelkészi hivatás természetéből kifolyólag a hivatalos szónak megszükített értelmezése nem indokolt) végbemenő valamennyi belmissziói munka: vallásos estély, bibliakör, vasárnapi iskola stb. ezt a feladatot szolgálja. Azonban a cél egysége mellett is nemcsak eszközt használunk többfélét, de a módszer tekintetében is igen sokféle eljárás van szokásban. A nagy többség általában annak a nézetnek hive: elég a nagyobb tömegekkel foglalkozni; pl. vallásos estélyen. A tömegben benne van az egyén s a tömeg evangélizálásában megkapja az egyes lélek a magáét. Tagadhatatlanul bizonyos mértékben ez a felfogás igaz. Hiszen a nyilvános igehirdetés is hasonló alapon történik. Sőt tudunk több, Isten kegyelméből való, nagy hitszónokról, ki egész hallgatóságát s benne az egyeseket csődálatos erővel tudta megragadni. Találóan mondja el pl. Ravasz Homiletikájában minden idők egyik legnagyobb evangéliumi szónokáról, Spurgeonrői: „Nem a gyülekezethez beszél személytelen általánosságban, hanem az egyesekhez olyan pontos lélektani tipusrajzban, hogy az érdekeltek jobban magukra ismertek, mintha a nevükön szólította volna őket“ (178. 1.). Ám az ilyen csodás kivételek nálunk valóban csak kivételek. A beszédek legnagyobb része — ideszámítva a nyomtatásban megjelent, tehát mintául vett prédikációknak legalább kilencven százalékát — oly, a távolság szürkeségében elmosódó gyülekezethez szól, melynek lelkivilágától rideg, meg nem értő messzeségben szavalja el mesterkélten, szóvirágos pózzal mondanivalóját a prédikátor. S az ilyen személytelenül általános közönséghez adresszált beszédet, éppen amiért mindenkihez akart szólni, senki nem tekinti hozzá szóló üzenetnek. Ha híveink között valóban építő munkát akarunk végezni, az ilyen általános irányú tömegmunkával szakítanunk kell; illetőleg az igehirdetést, evangélizálást híveink lelki szükségleteihez minél közelebb vive kell végeznünk, ami azonban — tán felesleges a figyelmeztetés — korántsem egyjelentőségű a méltán annyira gyűlöletes kiprédikálással. Az előbbi megértő, testvéries segííeniakarásból, az utóbbi szeretetlen elhidegülésből fakad. Törekedjünk közvetlenségre, természetességre és kerüljünk minden pózolást. A legnagyobb igehirdetők sokszor bámulatosan egyszerűek és közvetlenek. S van-e mélyebb, tartalmasabb könyv a kristálytiszta egyszerűségben utólérhetetlen szentirásnál? Ámde a közvetlenség és a szürke általánosságok kerülése még nem teszik személyes vonatkozásúvá igehirdetésünket. Amikor beszélünk, az emberek bizonyos papi koturnusban látnak bennünket; mint mondani szokták: „Csak prédikálunk“. Adjunk nekik arra alkalmat, hogy koturnus nélkül s mégis igazi hivatásos lelkipásztoroknak ismerjenek meg bennünket. Végezzünk minél több építő munkát „ex cathedra“, a hivataltól — ha lehet így szólni — minél távolabb. Ugyanaz a lélek, meggyőződés szóljon belőlünk, akár egyesekkel, akár családokkal érintkezünk, akár a szószéken prédikálunk. Egészen más szemmel néznek bennünket, ha látják ezt a munkát életünkben. Nélkülözhetetlenségünk tudata belemegy a közvéleménybe s hogy mit jelent ez pl. a díjlapi torzsalkodások idején, könnyű elképzelni. Népünk szinte ösztönösen megérzi, hol dolgoznak igazán önzetlenül érdekében, kik szeretik valóban. Félreértések legfeljebb ideig - óráig fordulhatnak elő. Mindezektől eltekintve is azonban az egyéni meggyőződés elvét hirdető s az egyén értéket helyesen ídfogó protestántizmus szelleméből önként következik, hogy az evangélizáíás munkáját ki keli terjeszteni az egyesekre is. A kathoiikus egyház rendkívüli éleslátásává! és ügyességével, miként az idei naggytilésen elhangzott beszédek mutatják, e tőlünk tanult fegyverrel csodásán rávetette magát az egyesekre s mindinkább személyes irányban kezd dolgozni. Senkit nem biztathatunk e munka könnyűségével, de annál jobban szépségével és háládatosságávai. Az őszinte szeretet közeledésére csodásán megnyílnak előttünk a lelkek erényeikkel és bűneikkel s nagyszerű alkalom kínálkozik az építésre. Egyesek és családok hitének mélyítését kiváló sikerrel végezhetjük a házi istenitiszteletekben. Ezek bevezetését, illetve felkarolását nagyon megkönnyíti a vallási dolgokban konzervatív népünknél az a körülmény, hogy egyáltalában nem új dolog, hanem tipikusan régi kálvinista és magyar szokás, amely — akármily hihetetlenül hangzik — a legtöbb gyülekezetben, ha csak egy-két családnál és kiveszőiéiben is, de még mindig szokásban van. Például a magam gyülekezetére vonatkozólag hosszú éveken át éltem abban a határozott meggyőződésben, hogy a régebbi zavargások és sok egyéb újabb ok miatt is majdnem semmivé, csak szokássá összezsugorodott hitélet mellett teljesen kizárt dolog, hogy itt csak egy családnál is házi istenitiszteiet lehessen. S amikor aztán híveim lelki élete után való komolyabb érdeklődésben íít-ott mint szokásból kiment, de kívánatos doigot felemlítettem, csodálkozva, Isten iránt való kimondhatatlan hálával eltelve értesültem róla, hogy még vannak helyek, hol felcsendül esténként a zsoltár, előkerül a biblia s a régi jó öreg Szikszay: Keresztyén tanításai és imádságai. Á régi csüggetegség helyett biztató remény hatott át, hogy nem hiába hirdetjük az igét. Ha a nagy többségnél nem látszik is eredmény, az az egy-két komoly, imádkozó lélek megérdemel minden munkát. íme hagyott az Úr egyeseket, kik még nem hajtottak térdet a Baál előtt. Összejöttünk hát a régi módon, azzal a különbséggel, hogy a szomszédok, rokonok közül is sokan eljöttek s a felolvasott
