Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-03-16 / 11. szám
42. oldal. BELMISSZIÓ. 1924. meg az a Nagy-Magyarország, melynek képét csak álmainkban rajzolhatjuk meg, hiszen a mai, a mostani oly szánalomra méltó, lelkileg, testileg. A munkát mindenesetre azoknál kell kezdeni, akik vezetésre vannak hivatva. Pál apostol azért vágyik keresztyén testvérei után, hogy egymás hitén épüljenek. Azért fogjanak össze a papnék, tanítónék, tanítónők, általában a falu intelligens eleme, hogy egymás erősítése által magukkal vonják a népet, mely a maga nehézkességében képtelen a megmozdulásra Fogjanak kezet a keresztyénség jegyében, mert az egészséges fejlődés egyetlen alapfeltétele a Jézus Krisztus evangéliuma. Csak a Jézus szelleme képesíti az embert olyan szeretetre, hogy amit másoknak nyújt alázatos szeretettel, tudja nyújtani nem sértőn, hogy a másikban hálát ébresszen. Csak Jézus ismerete láttatja meg velünk, hogy minden emberi életnek értéke van Isten előtt s hogy a feladatok különbözők ugyan, de a szolgálat egy s ez az Isten dicsőítése. Csak a Jézus szeretete tudja elfedezni embertársaink fogyatékosságát s a mienket ő előttük, hogy egymás kölcsönös megbecsülése által kölcsönös megértéssel tudjunk dolgozni, kivetve magunkból a versengésnek minden kisértését, mely oly sok szép kérdésnek vált a sírjává. Aki a falu népének a psichéjét ismeri, nagyon jól tudja, hogy bizalmatlan minden mozgalommal, különösen a „belső“ emberekkel szemben. De az is bizonyos, hogy erre a lelki jelenségre sok keserű csalódás után jutott el. Van olyan falu, ahol három emberöltőn át olyan papok váltották fel egymást, hogy egyik sem állt hivatása magaslatán. Csoda-e, ha annak a falunak a népe nem hisz abban, hogy van olyan pap is, aki törődik velük s igazi testvéri szeretettel viseltetik irántuk. Hány helyen a papné azzal játsza el a falu asszonyainak a szeretetét és tiszteletét, hogy minden útszéli pletykát felszed és tovább ad. Másutt lenézi őket s állandóan „parasztoknak“ titulálja. Nem azért, mintha a falusi nép ezt a szót lealázónak tartaná, de van valami sértő abban, ha ezt különösen kiemelik. Nem is említve azt a sok huza-vonát, > mely a tanító- és papcsaládok között majdnem mindenütt fennáll, — számtalan apró csinjabinja van annak, hogy miképpen kell a néphez hozzáférni s mint lehet ezt a jóravaló tömeget egy szebb jövő áldására megmozdítani. Ha akceptáljuk Imre Sándor megállapítását, hogy a középosztály női lesznek az általános művelődés mozgató erőivé, önként következik, hogy a papnékra, tanítónőkre nagy feladat vár. Nagy szükség van arra, hogy olyan rugókat indítsanak mozgásba, melyek az egységes fejlődés feltételei. Fontos, hogy azt a mohó élvezet-vágyat, mely társadalmunk minden rétegét oly nagy mértékben áthatja, az intelligens komoly elem lassanként magasabb szellemi tartalommal telítse meg, hogy jelentős egyházi és nemzeti értékké csapolódjék le. Azért mondom, hogy lassanként, mert a mai nemzedék irtózik a komoly tartalomtól. Az öt éves háború tragikus izgalmai, a forradalmak alatti és utáni kiábrándulások, valami ájult állapotba ejtették a lelkeket. Nem hisz senki semmiben. Vagyonát, könnyeit, lelki értékeit hiába áldozta tiz hosszú éven át, most tehát csak kacagni kíván. Azonban minden jel arra mutat, hogy ez nem tart sokáig. Nagy megmozdulások észlelhetők az egyházak életében. Komoly, alapozó munka kezdődik nemzetünk életében. Azok a névtelen munkások, kik a jövőt építik, nem kiabálnak a fórumon, nem tolongnak a pénzpiacon — de övék a jövő. Ezekhez kell csatlakozni ma minden komoly magyar nőnek, aki tudja mérlegelni feladatát, aki kész vállalni annak terheit. Nem máról holnapra mutatkozó sikerről van szó, hanem egy hosszú munkás életről, melynek gyümölcse is csak az utódok ölébe fog hullani, — az a kérdés, hogy akarunk-e építő kövek lenni Isten épülő templomában, vagy azt hisszük, hogy széttört, eldobált cserepek is lehetünk a templom körül ? (Folyt köv) Pongrácz Józsefné. Vezérfonal néhány zsoltár bibliaköri tanulmányozásához. XLII. zsoltár. Ne feledjük el a VIII. zsoltár tanítását: az Isten az embert a maga képére teremtette és a saját leikéből lehelt belé. Ezért az ember nem érezheti magát jól, ha távol van az Atyától. Úgy vágyik oda, mint a szülőitől elszakított gyermek haza. Ne feledjük el a XXXII. zsoltár tanítását se, hogy t. i. az Istentől elfordult szív boldogtalan, de aki bűnbánattal visszafordul, az újra boldogságot talál. Bármint akarjunk is Isten nélkül élni, szivünk mélyén vágy kél ő utána. Erről szól ez a zsoltár. Utazók Írják, hogy Arábia sivatagjain néha hosszú nyögés hangzik fel, mint valami visszafojtott zokogás. A tudósok megmagyarázzák ezt, de az arabok azt tartják, hogy ilyenkor a sivatag sír az eső után. így van az ember is. Az ember szomjuhozó lény. Mint ahogy a legégetőbb szomjúságban vágyakozik minden élő lény a viz után, olyan mély gyötrelemmel keresi az emberi szív az Istent, aki nélkül nem tud élni. Sóvárgás, vágy, keresés, szomjúság: ez a mi életünk. Még akkor is, ha nem tudjuk. Ez a szomjúság sokszor ösztönszerű. Néha úgy nyilvánul meg, mint kétségbeesett jajkiáltás a veszedelmek között, panasz szava a koporsó mellett, lázadó káromlás, vagy szomorú lemondás. De ha nem tudjuk is, mégis ekkor is az Isten után szomjúhozunk. Ez a mi elégedetlenségünk, nyughatatianságunk, zsörtölődésünk oka. A mai ember azért békételen, mert szomjúhozik az éiő Isten után. Boldog az az ember, aki tudja, hogy mi a baja: az, hogy távol van az Istentől. Az ilyen ember feltekint Jézusra s azt mondja neki, mint Filep: „Mutasd meg nekünk az Atyát! “ De akkor lesz igazán erős mibennünk a szomjúság Isten után, ha szenvedések tüze éget, ha rájövünk nyomorúságunkra és elhagyatottságunkra. Azért bocsátja ránk Isten a megpróbáltatásokat, hogy vágyakozzunk utána, hogy keressük őt és lássuk be, hogy nélküle sivár az élet. Ilyenkor azután felébred szivünkben annak az emléke, hogy milyen jó volt akkor, mikor még közel voltunk az Istenhez, mikor még gyermekek voltunk, mikor még meghallottuk a harangszót és újjongó örömmel, hálaadással mentünk az ünneplő sokasággal együit az Úr házába,r mikor még olvastuk a bibliát s tudtunk imádkozni. Óh milyen jó volt akkor! És most, most hol vagyunk mi attól? Ezért ég a szivünk. A szomjúságot az is fokozza, ha a csufolódók székében ülők gúnyt űznek hitünkből s mikor hamuban ülünk, mint Jób, akkor azt kérdik tőlünk: „Hol van a te Istened I“ A hivő lelkiismerete ellenáll ilyenkor s bízik abban reménykedő hittel, hogy még hálát adhat az ő orcájának szabadításáért. A szükség, az égető szomjúság megtanít minket imád
