Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1924-02-24 / 8. szám

Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1924. évi 8. számához. (II. évf., 8. sz.)

BELMI8SZIÓ

Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő.

A hitből való imádságnak elengedhetetlen feltétele az Istennek való teljes odaszentelődés. Olvassuk el a hitben kiváló emberek életrajzát és meglepődünk azon, hogy a legtöbben bizonyos időközökben el szoktak vonulni a csendes magányba, hogy megújítsák Istennel való szövetségüket és újra átadják neki magukat. És valahányszor ezt cseiekedték, felismerhető nagy áldásokat kaptak. Finney.

A belmisszió és az egyház.

Milyen viszonyban van egymással a belmisszió és az az egyház vagy gyülekezet, amelyben munkája folyik ? Amint már többször hangsúlyoztuk, a belmissziót az egyház buzgó tagjai végzik. Ez a munka azonban nem talált mindig kedvező fogadtatásra. A próféták sorsa üldöztetés volt, a világ Megváltója megfeszíttetett, majd mikor az egyház elvilágiasodott, üldözte pusztította az „eretnekeket“ s csak olyan „belmissziói“ munkát engedett meg, amely hatalmi érdekeinek malmára hajtotta a vizet. A reformáció e tekintetben nagy változást idézett elő. Mikor kivívta" saját létjogosultságát, ugyanakkor kivívta a belmisszió létjogosultságát is, sőt bevette programmjába az önreformálást, a szabad kezdeményezést, vizsgálódást és cselekvést, mint az élet szabad kibontakozásának föltételeit. S ha mégis a prot. egyházakban jogos, vagy jogtalan támadás érte a belmissziói törekvéseket, az nem a protestáns elvek érvényesülése, hanem az egyes korszakok időleges féltékenysége volt, amely a felekezet-szereíet és az istenországának szeretete között nem tudott különbséget tenni. Pedig minden kér. felekezetnek az lenne a feladata, hogy istenországát terjessze, hogy minden tagját Krisztus apostolává tegye. Ezzel tesz legjobbat önmagának is, mert a krisztusi életerőket megsokszorosítani úgy lehet, ha minél nagyobb munkateret nyitunk számukra. Minél jobban fedi egymást az egyházi élet és a belmisszió, annál természetesebb. Minden törekvés, amely e kettő cél- i jait és érdekeit szétválasztja, árt az egyiknek is, másiknak is. Hiszen a belmisszió az egyház buzgó tagjainak munkájában tulajdonképpen nem egyéb, mint az erőteljes egyházi élet megnyilvánulása. Helyes-e most már ennek az életmegnyilvánulásnak csak ezt vagy azt az alakját ismerni el missziónak? Helyes-e az egyház hivatalos vezetőit különválasztani azoktól, akik a misszióban buzgólkodnak, mintha az egyház vezetése, kormányzása is nem lenne küldetésen, isteni megbízatáson alapuló missziói munka I Az egyedüli természetes állapot az, hogy az egyház vagy a gyülekezet vezetői és buzgó tagjai együtt, közösen munkálkodva terjesszék Isten országát I Nem kötelessége-e

minden egyháztagnak és vezetőnek arra igyekezni, hogy a „hivatalos“ és „nem hivatalos“ tényezők, ha sok egyéb külsőségben különböznek is egymástól, de „az egy szükséges dologban“ egyek legyenek és hogy a Krisztusban éljenek és Krisztus által jó gyümölcsöket teremjenek, egymással szent, békés és egyetértő közösségben legyenek ?

Azért nem tartjuk szerencsésnek e tekintetben Wiehern meghatározását a bel misszióról, amikor* azt mondja: „A belmisszió nem ez, vagy az, nem egyes, hanem a Krisztusba vetett hitből született szeretetnek összes munkája, mely a keresztyénség körében azokat a tömegeket akarja külsőleg és belsőleg megújítani, ámeiyek a bűnből közvetlenül, vagy közvetve származó sokféle külső és belső romlás hatalmába kerültek, amelyeket az erre rendelt keresztyén hivatalos szervek nem képesek annyira elérni, amennyire ez az ő keresztyén megújulásukra szükséges lenne.“* Szerintünk a keresztyénség körében a tömegeket megújítani a keresztyén gyülekezet minden tagjának szent kötelessége, úgy értvén ezt, hogy mindenkinek részt kell vennie az új élet felkeltésében ott és úgy, ahová s ami célból Isten rendelte. A szemnek a maga helyén, a fülnek és kéznek a maguk helyén s a maguk munkakörében ; a lelkipásztornak az ő helyén és szent hivatása körében, más gyülekezeti tagnak, a királyi papságnak, a szent népnek szintén ott, abban a polgári állásban, abban a munkakörben, amelybe állíttatott. Lehetséges azonban, hogy az egyház mulasztások pótlására, vagy rendkívüli bajok megelőzése, vagy orvoslása céljából a gyülekezet buzgó tagjait arra hívja fel, hogy egymás között külön csapatokat alkotva, mint egyesület, mint hivatott szervezet dolgozzák fel a munkatér egyik, vagy másik területét. Ebben az esetben tényleg bizonyos hivatalos szervek állanak elő, melyek a belmisszió egyes ágait az erők egyesítésével igyekeznek művelni. Ezek a „hivatalos szervek“ azonban minden esetre beleesnek a belmisszió körébe. Vagy talán Wiehern a hivatalos szervek alatt az állami hivatalok idevágó munkáját és a lelkészi hivatalokat érti ? Az az eset tényleg előfordulhat, hogy a polgári hatóságok nem képesek pl. a gyermekek züllését kellőleg megakadályozni, vagy a lelkipásztor nem képes húszezer egyháztagnak pásztora, olyan pásztora lenni, hogy a romlás hatalmából kimentse híveit. Csakhogy ezekben az esetekben a belmisszió nem lehet pótlása sem a rendőrségnek, sem a lelkipásztori gondozásnak. Ha ezek nem képesek „annyira elérni“ a bajokat, hogy segíthessenek rajtuk, akkor nem a belmisszió segít, hanem az, hogy jobb törvények és jobb végrehajtó közegek állítandók, illetőleg a húszezer fő-* Wiehern: Denkschrift: 1892. 268. old.