Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-02-03 / 5. szám
Melléklet a Dunántúli Protestáns Dap 1924. évi 5. számához. (II. évf,, 5. sz.) BELMISSZIÓ Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő. Hogyan evangelizáljunk ? 3. A munkába állítás. A megtérés folyamatával még nincs befejezve az j evangelizálás munkája. Fel kell használni azokat, akik ! megtértek, tovább kell vezetni nevelésüket, új csoportokat keli belőlük csinálni, mondhatnám egy új társadalom csiráját. Az evangelizálás egész munkájában ez az utóbbi a legnehezebb. Ezeknek az újonnan megérteknek az egyház hidegnek tűnik fel, sokszor meglepődnek és megboíránkoznak. De mikor lesznek már a mi gyülekezeteink tágas és meleg családi hajlékok, amelyek sugározzák a szeretetet, oda tárják a világ elé, hogy milyennek kell lennie a keresztyén társadalomnak ! .. . Végül ne higyjük, hogy az evangelizációnak ezek a mozzanatai egymástól elválaszthatók. Ellenkezőleg, a leggyakrabban széíválaszthatatlanul össze vannak keveredve a legapróbb részleteikben is. Egyébként is egyesítve vannak abban, ami az evangelizáció legmagasabb egységéi és végső célját alkotja. Mert az evangelizáció végső célja nemcsak eloszlatni az előítéleteket és harcolni a társadalmi betegségek ellen, nem is csak megtéríteni néhány lelket, de új, megtisztított, megszentelődött, igazságra, békére, örömre, szeretetre, szentségre vezetett emberiséget formálni, amely megvalósítja az isten akaratát. De hogyan? Hogyan távolítsuk el az akadályokat, üzztik el az előítéleteket? Hogyan vezessük a lelkeket a Jézus Krisztussal való személyes összeköttetésre? Nincs csalhatatlan módszer, nincs olyan recept, amit minden esetre alkalmazhatnánk. Az Isten azt akarja, hogy mi állandóan nála keressük a világosságot és az erőt. A legfontosabb eszköz az, hogy folytonosan állhatatos szeretetet merítsünk a Jézus Krisztussal való közösségünkben. Figyeljünk arra, hogy hogyan cselekedtek Isten nagy szolgái. Hallgassunk Pálra: „mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem. És a zsidóknak zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg, . . . az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy az erőtleneket megnyerjem. Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket“. Es hallgassuk : csak Luthert, amint az aggodalom órájában felkiált j Istenhez: „Te küldtél el engem; ez az ügy nem az ; enyém, de a tied; te nem hagyhatsz el engem 1“. Quievreux után. 1 Az kik semmiképpen nem akarnak élni az Úr vacsorájával azokat először az Tanító megincse és ha meg nem jobulnak az keresztyének közzüi kitiltassanak. Hercegszőllősi cikkek (1576) 42. cikk. | Hit tehet a lelkipásztor felesége a gyülekezetben? (Részlet Forgács Gyuiáné előadásából.) Akik látjuk férjeinket évek során a lelkipásztori szolgálatban, látjuk nehézségeiket, gondjaikat, ismerjük ellenségeiket és barátaikat, épen az utóbbi évek megpróbáltatásainak szomorú tapasztalatai alapján megállapíthatjuk, hogy a lelkésznek megértésre, együttérzésre van szüksége és ezt elsősorban feleségétől várhatja, mint Istentől melié rendelt segítőtársától. Nem a hétköznapi élet apró-cseprő dolgaira gondolok és nem is értem azt a megértést és együttérzést, hogy a feleség pótolja az állandó tapsoló hálás publikumot, szemet hunyva férje gyarlóságai és hibái fölött, hanem értem azt a megértést, amely a lelkipásztori pálya isteni hivatására vonatkozik. A lelkipásztori hivatást a hitetlen emberek közönséges és általuk megvetett hivatásnak tekintik, melynek csak akkor van értéke, ha az eklézsia jól jövedelmez. A gyülekezet jóhiszemű tagjainak nagy része is a lelkipásztorban csupán a szónoki képessegeket hajlandó meglátni és méltányolni. Sajnos, még ott tartunk, hogy ha a lelkész a megszokott szertartások határán túl is tesz valamit, ezt már túlbuzgóságnak minősítik, melyért elismeréssel adóznak ugyan, de csak úgy, mint távoli szemlélők, s nem úgy, mint a jó példát követni tartozó egyháztagok. Kevés az a gyülekezeti tag, aki úgy tekint lelkipásztorára, mint Isten igéjének tolmácsára, mint aki Jézus Krisztusért jár követségben és arra van hivatva, hogy mennyei kincsek sáfára, a gyülekezet lelki életének vezére legyen. Az igazi lelkipásztor nem azt várja, hogy a hívek meg legyenek elégedve szolgálatával, hanem azt, hogy ama Jópásztor legyen megelégedve. Aki Jézus Krisztus akaratát keresi és aszerint szolgálja a gyülekezetei, lehetetlen, hogy ellentétbe ne jusson azokkal a hitetlen, divatos felfogásokkal, amelyek, sajnos, a gyülekezet tagjai között is tért hódítottak, s amelyek kiküszöbölése sok türelmet és bölcsességet igényel. Az Isten jóságos gondviselésének a földi életre s az anyagi világra vonatkozó fölismerése mellett, Isten könyörülő, bűntől megváltó és a szentéletre vezérlő munkája előtt a legtöbb ember kétkedve áll meg, s ha a lelkipásztor ezt az igaz Istent hirdeti, aki nemcsak mindennapi kenyeret ad, hanem szent, aki gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst és várja, hogy megtérjen és éjjen, — a ielkipásztortól sokan elfordulnak és csak kevesen közelednek hozzá, de igazán közelednek, mint leiki atyjukhoz, ki az üdvösség dolgaiban felvilágosítja őket és segíti annak megtalálásában. A lelkiismeretes lelkipásztor körül hamarosan két párt alakul ki, az üdvösséget keresők s a keresztyén
