Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-10-12 / 41-42. szám
122. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1924. Óh, mert hiszen, ha jön az idő, mikor a hivatalos kötelesség „Justitia“ mérlegét nyomja majd kezembe: az a maga sürü fátyolával borítja be szememet, hogy meliékérdekektől meg nem tévesztve, a mérleg két karja mindig egyensúlyban állhasson ; avagy ha Themis pálcáját nyomja kezembe a kötelesség: oda jő hozzám a szeretet nemtője, hogy érintésére ki virágozzon az, mint egykor Áron vesszeje s ha sújtani lenne is kénytelen: nyomában áldás fakadjon, mint ahogy Mózes vesszőjének suhintására üdítő viz szökkent elő Sin pusztájának kőszikláiból. Egy magyar királyfiról regéli a történeti hagyomány, hogy egy szál vesszővel kezében haladt át ellenségeinek fegyveres táborán. Én is az előttem álló akadályok és nehézségek tömkelegén a törvény pálcájával kezemben kívánok keresztül hatolni, de amelynek végén kihajtott a szeretet virága! . . . És most, ha széttekintek e helyről s elszáll gondolatom ama széles mezőre, abba a 82 kisebb-nagyobb gyülekezetbe, amelyeknek vezetése, kormányzása lesz feladatom: úgy érzem magamat, mint a Patmos-szigetén mennyei látomásokba merült tanítvány. Az a 82 gyülekezet, mint ugyanannyi arany gyertyatartó tűnik fel előttem s mindegyikében egy-egy gyertya áll . . Fényük, lobogásuk nem egyenlő ... Az egyik talán ég teljes lánggal, égfelé csapódó heggyel; a másik már halványabban, a harmadik alig pislákolva, a negyedik kihunyó fényben ... Az arany gyertyatartó: az örök drága keret, az ősök áldozatkész hitbuzgósága, vérehullása által megteremtett egyház, a hivek gyülekezete; de a gyertya, az mindig más és más, a szerint, amint az egyik nemzedék kihal s nyomába jő a másik, hogy elfoglalja helyét az arany tartóban. Ó, miért van az, hogy régen nagyobb lánggal lobogtak, erősebb fénnyel világítottak e gyertyák? Ó, miért kezd kialudni az ősök lángoló hite, buzgósága gyülekezeteink tagjainak szivéből ? Miért veri fel gyom az istenházába vezető utakat ? Miért kénytelenek sirni Sionnak minden utai, mert elfogyatkoztak azok, akik a templomba fölmennének. Óh, miért mondja, miért kénytelen mondani az, aki az ő jobbkezében tartja a hét aranycsillagot, a mi gyülekezeteinknek : „Panaszom van ellened, mert a te első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél azért meg, honnét estél ki és térj meg és az előbbi cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem : hamar eljövök ellened és a te gyertyatartódat helyéből kivetem, ha meg nem térsz !* Erre a sok „miértére, erre a sok fájó kérdésre nekünk, mint a gyülekezetek angyalainak, figyelnünk kell, mert a feleletet jó részben mitőlünk várja az Úr! És hogy szivünk vádolása, orcánk pirulása nélkül felelhessünk, a magunk részéről cselekedjünk meg mindent, hogy azok az arany gyertyatartók régi fényükben álljanak! Ha a világ hamis bölcsességének s tudományának szele ellenkező irányba sodorná a lángot: legyünk résen s az evangélium ősi erejével Isten igéjének tiszta, hamisítatlan hirdetésével állítsuk azt helyre. Ha a szeretetlenség, gyűlölködés, istentagadás démonai szövetkezve egymással, végkép eloltani igyekeznének a mi gyertyáink lángját, mi hittel, reménnyel, szeretettel, Istenbe vetett erős bizodalommal álljunk elébe a gonosznak s akkor Isten országán a pokol kapui se vehetnek diadalmat. S ezeket az érzelmeket, ezeket az erényeket át kell plántálnunk a társadalmi, az állami életbe is, hogy velünk és általunk bizonyos nemesebb irány és életfelfogás érvényesüljön minden téren. „Ti vagytok a föld szavai!“ „Ti vagytok a világ világossága“ —- a hegyi beszéd emez intelmei soha parancsolóbban nem szólották hozzánk, mint ma, amikor minden téren, úgy a szellem, mint az erkölcsiség terén oly nagyfokú sülyedés, nyomor tapasztalhatók, mintha szinte kimozdult volna tengelyéből a föld! . . . És itt eszembe jut, nagyt. és mélt. egyházm. közgyűlés, ama hires görög bölcs és természettudós, Archimédes, akitől egy rendkívül merész mondást jegyzett fel a történelmi hagyomány. Ez a férliú azt mondotta egy Ízben tanítványainak, hogy ha egy fixpontot tudnak mutatni neki a világtérben, ahol csigasorát kifeszítheti: az egész földet kiveti tengelyéből. Nos, ez a vakmerőnek tetsző kijelentés, ha nem is szószerint, de megvalósult az utolsó időkben. Mert vájjon nem lehet-e elmondanunk méltán, hogy a föld ki van fordulva sarkaiból, ki van vettetve tengelyéből napjainkban? Mintha az élet nagy pusztaságain egy szörnyű délibáb űzné veiünk iszonyatos játékát, melyben minden tárgynak fordított képe látszik! Mintha irtózatos kataklizma támadt volna a földön, hasonló az első özönvízhez, hogy elnyeljen, beiszapoljon mindent a föld színén, hogy szennyes áradatával elsodorjon, maga alá temessen egész világokat, hogy ami szépet, jót alkotott az emberi világ, az most halomba dőlve, egymásra temettessék . . . A hit, erkölcs, becsület kiveszőiéiben levő fogalmak, helyüket az önzés, durvaság, hitetlenség foglalta el. S mindez azért van, mert a tagadás szelleme megtalálta azt a fix pontot, amit Archimédes hasztalan keresett s megtalálva e pontot, lábát azon megvetve, csakugyan kimozdította tengelyéből majdnem az egész világot. Ha azt akarjuk, hogy a világ ismét visszatérjen a rendes kerékvágásba: egy másik fix pontot kell keresnüek. Nem lent a mélyben, ahol Lucifer megtalálta a magáét az emberi alacsony ösztönökben, hanem fent, a magasban, a tisztultabb légkörben, az ég felé. Nem kell mást tenni: csak épp az ellenkezőjét tenni annak, amit a világ ma cselekszik. Nem gyűlölni, de szeretni, nem ármánykodni, de igaznak lenni szóban, beszédben, tettben; hinni, bízni Istenben, munkálkodni komolyan, férfiasán, egyszóval egész embernek lenni. Erre nevelni a ma nemzedékét, elsősorban nekünk szent kötelesség, még pedig a „vita clerici — evangélium populi“ elve alapján. Ez lesz majd a legszebb, legigazibb „cura pastoralis-“unk I
