Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-09-21 / 37-38. szám
Harmincötödik évfolyam. 37—38, szám. Pápa, 1924 szeptember 21. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE-..............................------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ........................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁRA, FÖ- Ä FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. ®Í3 a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK 1NTÉZENDŐK. a Szomorúság — aggodalom. (Részlet az 1924. évi esperesi jelentésből) Bizonyára meg méltóztatnak érteni, hogy e mostani esperesi jelentésem hangjának az alapszíne a szomorúság és aggodalom sötétsége felé hajol. Nagy okom van mind a kettőre. Mindnyájunk szivén ott nehezül még a gyász, melyet az elmúlt hónap vége borított reá. Mert bizony sirathatjuk mi is a mi Mózesünket — és még nem telének el a siratásnak, a gyászolásnak napjai. Egyházmegyénk leikészi karának kimagasló alakja, a szereidért még nagyobb szeretettel, az odaadó ragaszkodásért megkülönböztető jóindulattal fizető püspökünk, Németh István meghalt és el is temettük abba a sírboltba, mely nem az ő számára készíttetett. Mintha az őskor tragikus sorsú vándor prófétáinak alakja öltött volna ő benne testet. Nem az én hivatásom és nem is itt van az ideje és helye annak, hogy az ő élete, céljai, vágyai, munkái, küzdelmei, sikerei és csalódásai egy egységes képbe összefoglalva megjelenítíessenek; de ha minden ember élete a bölcsőtől a koporsóig nem egyéb az isteni gondviselés által megalkotott színjátéknál: az övé egy megrázó tragédia s az ő tragédiája, tragédiája egyházkerületünknek, magyar református egyházunknak és hazánknak is. Az volna ránk nézve rettenetes, ha az ő tragédiáját olt a székesfehérvári sírboltban bevégződve kellene látnunk, a kiengesztelődés megnyugtató fináléja nélkül. Nincs és nem is lehet bevégződve az: még ezután következik a zárójelenet, melynek eljöveteléről az ő prófétai lelke annyira meg volt győződve, hogy végső rendelkezésében bizonyára azért hagyta meg holttetemének az ország ez idő szerinti határán túlra való szállítását és ott elhantolását. És mikor majd a mi édes, éber álmaink valósága eljövend s megállunk egy szebb jövendő hajnalán a most idegennek csúfolt szent magyar föld mártírsirjai felett tisztességet tenni, áldozatot hozni, az ünneplő honfi szivek örömének, diadalérzetének magasra csapódó lángjait fellobogtatni az ismét hozzánk tért mennyek felé: ez a láng a magyar püspök, a régi Gyulák ivadékának a sirja felett csapdosson a legmagasabbra s az .0 nagy szivének porszemei ekkor elkezdhessék a megdicsőülésnek azt a szent folyamatját, melynek akkor lészen teljessége, mikor az Úr az ő angyalaival az utolsó ítéletre megjelen! Legyen addig itt való pihenése zavartalan, emléke áldott s a mi jegyzőkönyvünkben is megörökített. Az érte siró fájdalomban az a felemelő tudat adjon némi enyhülést és vigasztalást, hogy a mi egyházmegyénk, ennek egyik nemes gyüiekezete nyújtott a bujdosó vezérnek élte alkonyatján pihentető helyet s a mi leikészi karunk, mint testvérek csoportja forrt együvé az életalkony felderítésére, megaranyozására irányuló becsületes és önzetlen törekvésben. . . . Nem tagadom, hogy a szomorúság mellé oda áll lelkemben az aggodalom homálya is. Ez az aggodalom azonban csak a legközelebbi jövőhöz fűződik, úgy látszó anyagi nehézségekből származik s az is lehet, hogy alaptalan. Hogy ez a gazdasági év a föld termésére nézve nem volt az Úrnak áldott esztendeje, mindnyájan tudjuk és érezzük is azt. A kenyérnek botja nem tört ugyan ki a mi kezünkből; ahol a megelőző évek áldásából tartalékot gyűjtött az előre látó takarékosság s ahol nagyobb súlyt helyeznek a kapás növények termesztésére, tehát egyházmegyénk föidmivelő lakosságának legnagyobb részénél nem zörget ugyan és nem is fog zörgetni ama rettegett pajzsos férfiú, de lehetetlen előre nem látni a nehézségeket a közterhek; viselésénél, különösen, ha meggondoljuk, hogy nemcsak az államiak, hanem az egyháziak is minden bizonnyal emelkedni fognak a földadónak és ahol készfizetéses tanerők vannak, ezek helyi javadalmának aranykorona értékben való kifizetése miatt a 73000/1924. sz. kultuszminiszteri rendelet által megállapított fokozatok szerint. Álig van egyház, melynek presbitériuma a költségvetés elkészítése alkalmával ezt előreláthatta s figyelembe vehette volna. A nehézséget még inkább növelni látszik, hogy a jelzett fokozatok a rendelet szerint csak átmenetiek s mivel emelkedő irányzatot mutatnak — a kezdő fizetés egy-egy %-a fejében 30—70 aranyfillérig — eléggé jogosult az a feltevés, hogy e javadalomszolgáltatások végleges rendezése még nagyobb terhet fog jelenteni. Aggasztónak látszik anyagiak tekintetében a 72000. számú kultuszminiszteri körrendelet is, mely a középiskolai tanárok ez idő szerint járó fizetéskiegészítő államsegélyeit, valamint eddig élvezett összes kedvezményes ellátásait a folyó évi junius hó végével teljesen beszünteti s a fenntartó részéről fizetendő hozzá
