Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-09-07 / 35-36. szám
Harmincötödik évfolyam. 35—36, szám. Pápa, 1924 szeptember 7. dbnAntüli protestáns lap A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ................................................. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ............................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. => TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. a Elnöki megnyitó. Tartotta dr. Baltazár Dezső püspök az GRLE pápai közgyűlésén, 1924 augusztus hó 25-én. Kedves Szolgatársaim! Az én cselekedetekre is mindig buzgón kész változatlan testvéri szeretetemmel üdvözöllek benneteket. A mostani közgyűlést, egyéb szempontoktól eltekintve is, kiváló fontosságúnak kell minősítenem annálfogva, hogy megtartásának helye a dunántúli egyházkerület, amelynek területe most már ezáltal még szorosabban kapcsolódik bele az Országos Református Lelkész-Egyesület által képviselt történelmi jelentőségbe. A félreértések és rosszindulatok paroxismusának idején sem volt kétségem afelől, hogy egyesületünk kibír minden kritikát, diadalmasan kiáil minden reázudított kereszttüzet, túlél minden jövőmenő szélsőséges irányzatot, mert céljával is, lényegével is, formájával is, munkájával és küzdelmeivel is változhatatlan és megdönthetetlen evangéliumi és nemzeti igazságokat szolgál. Hogy ezeket az igazságokat úgy eszményiségüknek, mini gyakorlati hasznosságuknak is megfelelően szolgálta, semmi sem bizonyíthatja jobban, mint az a körülmény, hogy a reá zúduló támadások mindig olyan oldalról jöttek, ahol úgy az evangéliumi igazságok, mint a nemzeti eszme tisztasága tekintetében fogalmi zavarok és eljárásbeli következetlenségek vannak. Mivel az ember sohasem tudja, hogy kijelentéseit nem változtatja-e végrendeletté az idő, lelkiismeretem teljes tisztaságával s a felelősség egész nyomatékával hívom fel lelkésztársaimat, hogy az ORLE programjához maradjanak hívek. Az egymás iránti szeretet koporsónál keményebb erejével vegyék körül és biztosítsák a magyar reformációnak mindazokat a tiszta hitben, jó erkölcsben, felvilágosodottságban, szabadelvüségben és általános emberszeretetben határozódó erőit, áldásait, amelyek elismerése és érvényesítése nélkül ez az ország, ez a mi koldus mivoltában is hőn szeretett hazánk továbbra is a tévelygésnek és nyomorúságnak útját fogja járni. Sem helyi, sem általánosabb melléktekinteteknek, sem a hitetlen tudománynak, sem a lelkiismeretlen politikának ne rendeljék alá az örökséget, amit Atyáinktól vettünk a nemes élet önzetlenségében, a tiszta hit alázatosságában, az igaz út bátorságában, a lelkiismeret szabadságában s abban a szeretetben, amely Isten iránt is, embertársaink iránt is áldozatra kötelez. Azzal nem kell semmit sem törődni, hogy az ilyen programm szolgálata során megbélyegzés vagy épen üldözés a bérünk. A mi jutalmunk nem más embereknél van, hanem lelkiismeretünk nyugalmában és Istennél, aki nem a világ haszontalan Ítéletével itél. Az eszmények ellen törő irányzatok és hatalmasságok a velük született erkölcsi betegség martalékaivá lesznek, az eszmények és az eszmények szolgái pedig a történelem állandóságai. Az emberi kitalálások számítások, önzések, indulatok, szenvedélyek, harag, gyűlölet lázában vergődő ország majd csak elégeti már a maga kínján és kárán a láz kóros anyagát s az egészséges élet vágyával és erejével tér vissza a történelmi igazságok utjának elhagyott mérföldkövéhez. Ezek közül az igazságok közül most csak eggyel kívánok röviden foglalkozni. Azzal, amelyik az ORLE programjának mindig sarkalatos pontja volt. Az 1848. évi XX. t.-c.-ben lefektetett viszonossági és egyeniőségi elvet értem. Tizenhét évvel ezelőtt az ORLE alakulásakor azt hittük, hogy a programnak ezt a pontját pár esztendő múltán túlhaladott állásponttá teszi a felekezetek kölcsönös belátása és a demokratikus államélet következetes okossága. Azonban szomorúan kell megállapítanunk, hogy a viszonossági és egyeniőségi törvényes elv megvalósulásától ma távolabb vagyunk, mint 17 esztendő előtt. Az állami tulajdont képező nagy katholikus egyházi javak jövedelmezőségének konjunkturális emelkedése egyfelől, a számszerűen kisebb felekezetek egyházi és iskolai segélyeinek csökkentése másfelől olyan visszás sőt szégyenletes felekezetközi helyzetet teremtettek, amely nem tudná magát megnézni az 1848. évi XX. t.-c. becsületes tükörében az elszörnyedés veszélye nélkül, de nem nézhetné meg a helyes államgazdasági követelmények tükörében sem. A mi egyházunknak teljes komolysággal kell felvetni a kérdést, hogy a viszonylag alamizsnaszerü államsegélyek öszszege megéri-e azt az áldozatot, amit őseink által féltve őrzött önkormányzatunknak az államkormány kényére odavetett állapota jelent. A reformáció egyháza sohasem törekedett az állam feletti hatalomra, állam sem akart lenni sohasem az államban, de szabadságát minden olyan államhatalommal szemben lét-