Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-08-03 / 30-31. szám
Harmincötödik évfolyam. 30—31. szám. Pápa, 1924 augusztus 3. DDNÁNTDLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE .................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ........*..............—................ ——............~........................ FŐSZERKESZTŐ : .................................-............. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- y FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÓK. o NEMETH ISTVÁN. 1851—1924. A közélet nyári csendjét váratlanul szakította meg a Vezér, szeretett Püspök urunk kidőlte. Azt hittük, hogy még esztendők állnak rendelkezésére tervei megvalósítására. És most meghatódva állunk meg Isten titokzatos végzése előtt, Aki hirtelen haza hívta, hűséges szolgáját. Most már nem fog földi ajkakról szállni a jubileumi ének, ott fenn hallja a mennyei karok Hallelujáját és az ő hangja is belevegyül a Bárány dicséretébe. Munkás volt ő a javából. Kicsiny diákságától kezdve egész élete végéig kitartó hűséggel végezte a rábizottakat. Theológus koromban és később tanárkodásom alatt hányszor találtam őt könyvei mellett, amint előadásaira készült. Érezte, hogy a tanári katedra megkívánja a szorgalmas tanulmányozást és püspöksége alatt irodájában alig volt el nem intézett ügyirat. Most a legutóbbi pápai útjáról hazatérve is még fenn járt és intézte a hivatalos dolgokat, ahogy irta a gazdasági tanácselnökhöz: amíg birta . . . Állta a vártát. Szörnyű Ítéletidőkben kellett kormányoznia. Kétségek, veszteségek, csalódások mardosták szivét, Ö nem csüggedt el. Hitt egyházunk, dunántúli egyházkerületünk hivatásában és tudta, hogy Aki a hivatást adta, Az majd erőt is fog adni a hivatás betöltésére. Bízott a magyar jövendőben, a magyar lélek és a régi Magyarország feltámadásában. Lélekben mindig komáromi lelkész volt, aminthogy de facto sohsem is mondott le erről az állásáról. Amikor az évvégi záróbeszédeiben a magyar ifjú kötelességeiről beszélt, akkor megszinesedett a nyelve, prófétai tűz ömlött el lényén és bennünket, fiatalokat is magával ragadott az ősz Főpásztor, aki felakart hágni a Nébó hegyére, hogy meglássa az Ígéret földét. Dacos magyar volt, aki rendületlenül várt, mert hitt az igazság Istenében. Tanulékony volt. Ez Dunántúl egyik jellemző vonása. Ezt láttam sokszor nagy újongással Antal Gáborban is. Ez volt meg nem közönséges mértékben Németh Istvánban is. Az életnek abban az időszakéban, amikor a legtöbb ember már befejezte lelki fejlődését, benne megvolt a készség és képesség az új kor új kívánalmait meglátni és azokat kielégíteni. Akár belmisszióról, akár cserkészetről, akár a szemináriumi munkáról volt szó, ő megértette ezek jelentőségét és állása egész tekintélyét, szive minden melegségét e célok szolgálatába állította. A szeretet embere volt. És szeretete megnyilvánult úgy a kis dolgokban, mint a jelentékenyekben. Hozzá hasonló udvariasságu emberrel kevéssel találkoztam még életemben. Volt benne valami a régiek patinás udvariasságából, figyelmességéből. Egy-egy levele a Tóth Ferencek korát juttatta eszembe. Tudta, hogy hálásnak lenni kötelesség és háláját ki is fejezte. Azt mondták róla, hogy kemény kritikus, de én emlékszem elismerések és dicséretek hosszú sorára, amelyekkel méltányolni igyekezett a közélet munkásainak fáradságát. A Bibliát ismerte és szerette. Negyven évi tanári működése alatt sok alkalma nyílt elmerülni az Ige értelmének kutatásába. Nagy alkalmakkor elhangzott püspöki beszédei mindenkit megragadtak bibliai zamatjukkal. Emberi bölcseség, hivságoskodó, cifra szavak helyett az Élet könyvéből merített legtöbbet és ezért volt mindig oly tartalmas és építő. Az Igére gondoltam, amikor megálltam szótlanul a székesfehérvári templomban elhelyezett ravatal mellett. Körülöttem minden komor fekete gyászba vonva. A koporsó körül az örökzöldek nagy felhívásként hatottak rám: felfelé, felfelé. A szószéknek csak alsó részé volt bevonva. Éreztem, hogy ez az igazság: mi emberek sirhatunk, de az Ige örök lángja hatalmasan lobog. Isten eltemeti munkásait, de folytatja munkáját. „ ^ , . J J J Pongracz József.
