Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1923-01-07 / 1. szám

2. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1923.

T ennivalók.

Nem azért írom én itt le ezeket, mintha az, aki egyházkerületünk szive dobanását figyeli, ne tudna róluk, nem gondolkodott volna felőlük, hanem azért, hogy lelkészértekezleteinken meghányják-vessék, hogy alakuljon ki egyháztársadalmi vélemény, melyre a hatalom birtokosaival tárgyaló vezér támaszkodhassék s még egyért: hogy egyházi tisztséggel megtisztelt világi férfiaink is kilépjenek abból a szerénységből, amellyel minden, még az egyházi méltóságot alacsonyító feladatokat is a papságra hagyják s megtalálják azt a munkateret, amelyen a nagy befolyású egyházmegyei gondnokok vezetésével egyházunk javára szép munkát végezhetnek.

I. Lelkészértekezleteink figyelmébe ajánlom a kántortanítók segélyügyét. A legeslegtöbbje el fogja veszíteni államsegélyét. Én úgy vélem, itt van most az ideje annak, hogy régi kívánságaik teljesüljenek. A kántori és tanítói fizetések szétválasztása. Nem az egyházzal szemben, hanem állami vonatkozásban. Az 1893-ban szerkesztett tanítói javadalmi jegyzőkönyveket értem, amelyek egyformán sérelmei tanítónak és egyháznak. Tanítónak azért, mert az állam elismeri ugyan, hogy az egyházi tanító fizetésének egy része kántori vagy vallástanítási, de azt csak mint a tanítóitól szétválaszthatatlant ismeri el és a kiegészítésre szoruló alapfizetés összegébe beszámítja. Egyháznak azért, mért e sérelem miatt tanítóinak egy része elhidegült az egyháztól s állami vizekre áhítozott, ami az egyháznak kimondhatatlan károkat okozott; de azért is, hogy sem egyház, sem tanító nem tudta, az állam meg tudni sem akarta, hogy a tanítói fizetésből mi szolgál kántori és vallástanítói munka díjazására s államosítás esetén az egyház uj teher vállalásával intézhette volna el e nagy fontosságú ügyeit. — Most a segélyeket az állam a legnagyobb valószínűség szerint meg fogja vonni. Én azt gondolom, hogy itt lenne most az alkalom arra, hogy egyházi főhatóságaink viszont kívánják az államtól, hogy a sérelmes 1893. évi tanítói javadalmi jegyzőkönyveket eltörölje s egyben szabad kezet adjon az egyháznak arra, hogy tanítói díjleveleit teljes szabatossággal újra szerkessze.

Ezt az újra szerkesztést kellene azután egyházi értekezleteinknek alaposan meghányni-vetni. Hogy úgy szólván minden érdekelt hozzá szóljon. Én tanítóinknak az egyházhoz való viszonyát nagyon fontosnak tartom. Annál az iskolánál, melynek egyházi tanítója elégületlenségéből kifolyólag a trójai ló szerepét viszi az egyházban, többet ér az az államnak átadott iskola, melynek tanítója az átadási szerződésből kifolyólag református. Ez a viszony megilleti, hogy alaposan megtárgyaljuk: 1. Úgy hagyjuk-e — szabadkéznyerés esetén is — tanítói díjleveleinket, ahogy eddig voltak ? 2. Körülirjuk-e szabatosan, hogy a díjlevél mely tétele szolgál hitoktatói, mely tétele kántori díjazásra ?

3. A földilletményt kössük-e le e célokra? — A kiindulási pontot az egyházi törvény megszabja: a díjlevél lejjebb nem szállítható. A kidolgozásnál figyelembe veendő : egyházi életünknek négyszáz év viharzását átélt tényezőit többnyire jobb a kipróbált formában meghagyni, a változtatás hamar megboszulja magát; ez a konzervatív álláspont. A reformtörekvés lelke pedig az, hogy tanítói karunknak az egyházra sok kárt hozott sérelmei kiküszöbölendők. Az aggódás, a mérséklés szava: a díjleveleknek a fenti értelemben szabatos átírása esetén egy újabb fordulata az államéletnek nem kényszerítheti-e az egyházakat arra, hogy a kántori és hitoktatói célra megkisebbített, tisztán tanítói fizetést bizonyos törvényszerű minimumra kiegészítsék ?

Az én véleményem szerint a díjlevelek újonnan fogalmazásakor a következőképen járnánk el: 1. Mindenekelőtt a földbirtok teljesen [kántori és vallástanítói fizetésként állapítandó meg. 2. Ennek figyelembe vételével a teljes díjlevél egyharmad értéke kántori fizetésnek számítandó. 3. A díjlevél összértékének többi 2/s része szétválaszthatatlanul adatik a vallás és egyéb tárgyak oktatásáért. Szétválaszthatatlanul azért, mert az egyház, amikor itt Magyarországon elemi népiskolát tart fenn, ezt nem azért teszi, hogy az állam helyett elvégeztesse a számtan, földrajz, stb. oktatását, hanem azért, hogy egy minden izében egyházi férfiút állítson be iskolájába gyermekei oktatójául és nevelőjéül, az egyház tanítója nemcsak akkor egyházi férfiú, amikor kántori teendőt végez és vallást tanít, hanem minden tárgynál egyháza meggyőződésével egyező tudással és jellemmel álljon növendékei előtt. Miután azonban az egyháznak az iskolában végeztéit munkájában ott van az állami feladatnak, az elemi ismeretek nyújtásának elvégezése is, az államtól meg kell kívánni, hogy az új javadalmi jegyzőkönyveket olyan értelemben állítsa ki, hogy ezt a % fizetést a törvényes minimumig kiegészíti, kötelező állami oktatás életbe léptetése esetén pedig a teljes díjlevél 1/3-át kántori, másik 1/3-át hitoktatási díjazásnak elismeri.

Ismétlem, most van itt, a segélyek megvonásával, az alkalom arra, hogy a konvent a kormánnyal ebben az ügyben tárgyaljon.

II. Az egyházi tisztséget viselő világi férfiaknak s velük egyházunk minden befolyásos fiának figyelmébe kérem a lelkészi kongrudt. Megállapíttatott ez 1898-ban 1600 K-ig; azután, hogy az 1904. évi törvény 2400 K-ban állapította meg a lelkészi legkisebb fizetést, a kormány hallgatólag elnézte, hogy időközben a kongruás fizetés több helyütt föléje nőtt az 1600 K-nak, viszont az egyház nem kivánta, hogy a lelkészi javadalmak a 2400 K-ig való fizetéskiegészítés szempontjából újra fölszámíttassanak. így tehát a kongrua tulajdonképpen úgy tekinthető, mint az állam részéről 2400 K-ig adott fizetéskiegészítés. Mily óriási veszteséget szenved már most az a lelkész, aki fize-