Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-12-23 / 51-52. szám
Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1923. évi 51—52. számához. (I. évf17. sz.) BELMISSZIÓ Rovatvezető: Dr. Vasa Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő. Az én tanításomnak alapelvei ezek : 1. Sokkal jobb állítani pozitív igazságot, mint negative rombolni a tévedést. 2. Az igazság két szembenálló propozicióból készül és csak a kettő között a via media irányában található fel. 3. A lelki igazságot lelkileg foghatjuk fel, nem értelemmel, propoziciók segítségével; ezért a lelki igazságot szuggesztive kell tanítani, nem dogmatikusan. 4. A Jézus Krisztus emberi jellemébe vetett hitnek meg kell előznie az ő isteni eredetébe vetett hitei. 5. A keresztyénség belülről hat kifelé és nem megfordítva. A prédikátoroknak hasonlókép kell cselekedniük. 6. A rossz dolgokban is van valami a jóság leikéből. Robertson. A betlehemi csillag alatt. Álljunk meg újra a betlehemi csillag fénye alatt. Annak szelíd sugárzása is elegendő arra, hogy lássuk magunkat és tájékozódjunk a csillag fényétől hajnalodó világban. Ez a fény még csak mécsvilág ahhoz a naphoz képest, amelyet bejelentett, de tudjuk, hogy utána felkél a nap. Vájjon hogy állhatunk meg majd annak mindenen keresztül hatoló rádium-fényében ? Hogy állhat meg a magyar református egyház abban a sugárözönben, amely egész biztosan jön — hiszen a hajnalcsillag már megjelent — jön, hogy uralkodhassék a Király ? Hogy állhat meg a reflektor sugárzása alatt, amely megláttat, leleplez, megítél mindent — minket is? Az evangélium beléhelyeztetett a világba — ezt jelenti a karácsony éjszakájának csillaga. S nekünk az a feladatunk, hogy növekedjünk, ^erősödjünk gazdagodjunk ennek a csillagnak a növekedésével, hogy a világosság fiai legyünk — az a hivatásunk, hogy munkatársai legyünk annak, aki adta és növeli ezt a fényt. Az a feladatunk, hogy evangelizáljunk. Vigyük el az örömhírt mindenkihez. „Menjetek el és evange* lizáljatok minden népeket!“ „Legyetek nékem tanúim !“ Ha belecsap szivünkbe ez a fény, oh hogyne sugároznánk akkor ki magunkból, magunk körül, másokra is? Ha megnyitja szemünket ez a fény s ennél a látásnál örömmel kiáltunk fel: Immanuél — velünk az | Isten! Óh hogyne égetné szivünket a vágy, hogy másokat is elvezessünk erre a látásra, óh hogyan elégednénk meg azzal, hogy valakit elanyakönyveljünk és ne fáradjunk, külön-külön mindenkivel szemben | érzett személyes felelősséggel, azért, hogy lelke idve- j züljön, az örömhírtől felújjongjon, az evangélium | napsugara alatt növekedjék és tagja legyen a hajna- j iodó új világnak? A fénynek lényege, hogy terjedjen, j Jaj nekünk, ha szivünk sötét kamrájában nem talál kivezető rést ez a fény. Jaj a mi egyházunknak, ha benne véka a á rejtetik a világosság és nem sugárzik ki belőle növekedve, megsokasodva, megerősödve. Halott az az egyház, mely megtartja magának a karácsonyi fényt. Elveszíti azt. Arra gondolok, hogy a világon hány ember nem látta még a betlehemi csillagot. Arra gondolok, hogy az én egyházam nem érzi a felelősséget ezért. Arra gondolok, hogy nálunk megrekedt az evangélium, hogy a magyar ref. egyház teste nem növekvő test, nincs benne hódító erő, nem tud belevilágítani sem a pogány világ, sem a római katholicizmus szemébe. Nem támadást értek ez alatt. Nem azt a módot, ahogy ellenünk hadakoznak. De evangélizálást. A világosság természetes vonzó erejét, az isteni sugárszálak kapcsoló pontokat felfedező, sötétséget elűző és éltető hatalmát. Értem a mi öntudatos, határozott életünket, energikus harcunkat az evangélium diadaláért. A betlehemi csillag a maga fényével nyelte el az éj sötétségét. Nem verekedett vele, csak megjelent és világított. Ez elég volt. Annál nagyobbnak látszott a fénye, minél sötétebb volt az éjszaka. S minél tündöklőbben ragyogott, annál inkább engedett a hajnalnak az éjszaka. A világosságtól eloszük az éiszaka. Jaj nekünk, ha ezt a tanítást nem értjük meg. Bennünk kell nőni a világosságnak. A betlehemi csillag nem kialudt csillag volt. Ha sugárzó, hódító, életerős lesz a mi hitünk, akkor a hitetlenség, erkölcstelenség és babona felhői szakadozni kezdenek. Nem viharágyú kell ide, de az élet sugárzása. Ha erőtelen, halavány és reszkető lesz a mi hitünk fénye, vagy ha épen sugártalanná válik, akkor napjaink meg vannak számlálva, elnyel minket a sötét éjszaka. Hiába viharágyúzunk. Az Isten országa elvétetik tőlünk és adatik azoknak a népeknek, amelyek gyümölcsöt teremnek. Erről van szó. Arról, hogy ha világítani akarunk, legyen világosságunk, különben hiába kiabálunk, hogy a világosság fiai vagyunk: ellenségeink kiütik kezünkből a füstös mécsest, megrugdosnak minket, s azután tapogathatjuk a sárban az utat, amelyen gúnykacajtól kisérve menekülhetünk — el a harcmezőről, bele az éjszakába. „Legeltesd az én juhaimat.“ Nekem úgy tűnt fel, mintha egy juhakol előtt haladtam volna, ahol a pásztorok igen szorgalmasan foglalatoskodtak. Minden igyekezetők az akolajtajára volt irányítva. A legelő nagyon sovány és a nap hőségétől nagyon lehervasztva, némely helyen pedig alig volt küiönib a pusztaságnál, a viz pedig piszkos és lehullott falevelekkel fedve. A juhok csekély számban,
