Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1923-11-25 / 47. szám

50. oldal.

BELMISSZIÓ.

1923.

dolgozó közvetítőket akart, hanem vele és egymás között egybeforrott egy testet.

Dolgoztatni, foglalkoztatni kell tehát a gyülekezet tagjait az Isten dolgaiban. A munka a legjobb nevelő eszköz. Addig nem lesz eleven hit a mi gyülekezeteinkben, bármennyit fáradjanak is a lelkipásztorok, mig híveinknek nem adunk munkaalkalmat hitéletük megerősítésére. Csak aktiv gyülekezetben loboghat a hit lángja, mert a hitnek az Isten szolgálata a próbája, edzője és nevelője. Akit nem nevelünk erre, vagy akinek nem engedünk velünk együtt dolgozni, az vagy másutt keres munkát, vagy elveszíti azt is, amije van. Bizony, bizony jobb lelkipásztor az, aki csak egy embert is Isten szolgálatára tud nevelni, mint az, aki száz ember munkáját végzi el. A cselekvő szeretet lelke, az összemelegítő és bűnt égető pünkösdi lélek, mozgás, cselekvés kell a mi gyülekezeteinkbe, mert ahol nincs mozgás, ott megposványosodik minden, ott nincs élet.

Vagy talán már itt tartunk? Akkor égesse a fájdalom a mi szivünket amiatt, hogy egyedül vagyunk. Akkor égjünk a vágytól, hogy életre keltsük a lelkeket. Ha nem lehet máskép, akkor egyenkint. Ezért a mi munkánk ébresztő munka, hogy minél többen megtérjenek az ő útjaikról, mély és aktiv hitet szerezzenek, meggazdagodjanak lélekben és összeforrjanak munkás, testvéri szeretetben. Evangelizációt akarunk, azaz hogy a közönyösségbe, apátiába, formalizmusba, babonába és hitetlenségbe sülyedt lelkeket visszavezessük a Jézus Krisztus evangéliumához. Munkát akarunk, mert ez növeli a felébredt lelkek hitét, ez hódítja meg a hitetleneket, ez fejezi ki a gyülekezet életét és ez növeli mi közöttünk Isten dicsőségét.

A ma célja legyen munkatársak nevelése. Ha nem azért dolgozunk ma, akkor holnap újra keli kezdeni mindezt. Az Isten pedig azt akarja, hogy ma végezzük el azt, ami a ma feladata.

A bibliatanulmányozó körök története.

A bibliakörök történetében eljött nemsokára az a korszak, amikor ezt a munkát majdnem mindenütt igyekeztek beilleszteni a gyülekezeti élet funkciói és a keresztyén élet nevelő tényezői közé. Ehhez a lökést Wiehern, a német „innere Mission“ atyja adta meg. Ó a biblia óra tartását is a bel missziói tevékenységek közé számította mindaddig, „mig egyházkormányzaíilag, tehát a gyülekezetekben szilárdan megerősödnek és fennmaradásuk nem függ többé a csak esetlegesen azt kedvelő leikészek tetszésétől“. A belmisszió célját abban látta, hogy „az evangélikus egyházon belül ne legyen egyetlen egyháztag se, aki az Istennek igéjét igazi, vagyis a neki megfelelő módon ne hallaná“. Hangsúlyozta tehát, hogy rá kell szoktatni, nevelni az egyháztagokat a biblia rendszeres olvasására és házi istenitiszteletek tartására s e végből bibliaórákat kel! tartani, amelyeken megbeszélik az írást. Minthogy a misszió célja éppen az, hogy az egyháztól elidegenitteteket nyerje meg, ezeket az összejöveteleket nem egyházi épületekben és nem is istenitiszteleti formában ajánlja megtartani. Ha itt az irás előterjesztése nem predikációszerü lesz, amivel szemben ellenszenvvel viseltetnek ezek az emberek, akkor lassan-lassan vonzódni fognak a prédikációk és a gyülekezeti istenitisztelet után is, mert felébred lelkűkben az a hiányérzet, ami eddig nem volt meg. És az ilyen irányú munka tényleg nem volt hatástalan. Különösen a városi misszió járt nagy sikerrel. Képzett misszionáriusok rávetették magukat az egyháztól távol álló tömegekre és bibliaórákat tartottak a különböző negyedekben.

Bár a Wiehern által indított belmisszió teljesen egyházias jellegű és emellett tüzesen hazafias is, bár az egyház végtelen sok áldását tapasztalta ennek a munkának, mégis közte és a hivatalos egyház között a viszony inkább csak udvarias, mint szervesen egybeforrt természetű. Ennek magyarázata az evang. egyház gyenge missziói érzéke. Ez a körülmény idézte elő a különböző „Gemeinschaft“-ok alakulását, amelyek azt a melegséget akarják megadni tagjaiknak, amit a gyülekezeti életben nem találhatnak meg. Ezek különösen falun és kisebb városokban kezdték meg a bibliaköri munkát, a maguk erre kiképzett embereivel. Némelyek szigorúan lutheránus szellemben végzik munkájukat, mások meg az egyházzal szemben „semleges“ magatartást tanúsítanak, vagy valami szabad, bibliai keresztyénséget propagálnak.

Alapjává lettek a bibliakörök, a különböző életkorok, nemek és társadalmi osztályok speciális szükségleteit munkáló egyesületeknek is: ifjúsági-, diák-, leány- és nő-egyesületeknek, valamint a mértékletességi és egyéb mozgalmaknak, amelyeknek ma az egész világon, úgyszólván mindenütt, több ezer bibliakörük van működésben.

Ha végigtekintünk a világ protestánsainak, közelebbről a református egyházaknak életén, azt látjuk, hogy egyedül álló magyar specialitás az, hogy annak a hitnek a hívei, melynek egyedüli zsinórmértéke a szentirás, olyan hidegen viselkednek a bibliával szemben. Hallunk olyan kijelentéseket, hogy magyar embernek nem kell biblia. Ez lehet ténymegállapítás: szomorú és igaz, de nem éríékmegáliapítás, mely azt tartalmazná, hogy ez jói van így. A reformáció története s a ma is élő öregek igazolják, hogy a magyar embernek is szüksége van az isteni kijelentésre. Enélkül nincs keresztyénség. S a keresztyénséget a magyarnak is akarja ajándékozni az Isten. Nincs arra választott nép, hogy az Istent az ő kijelentése nélkül is megismerje. Nincs bibliamentességre predesztinált kálvinizmus. A világ összes protestáns egyházaiban, magukban a gyülekezetekben, lelkészek, sokszor képzett világi vezetők és istenfélő hívek vezetése alatt, de mindig a lelkész ellenőrzése mellett be vannak már vezetve a bibliakörök, mint a gyülekezet szűk-