Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-09-30 / 39. szám
18. oldal. BELMISSZIÓ. 1923. nem magáé, de az Úré. Igazán mellékes volna akkor már, hogy a kivetés vagy az önkéntes adakozás rendszere lépne-e életbe, a fő úgyis a lélek, amellyel adjuk az Úrnak, — mert Istennek nemcsak a tagok pénzére, de azok lelki tőkéjére is szüksége van országa terjesztésében. Ezt az állapotot meg kell valósítani ebben a nemzedékben, nemcsak a szekták miatt, nemcsak a politikai élet színének esetleges változása miatt (mai helyzetünkben kártyavár egyházi életünk!), hanem mivel ez az ideális állapot, mert ez Isten követelménye velünk szemben, akinek lélek kell elsősorban és nem pénz. Ha a buzgó lélek uralkodna egyházunkban, mily könnyű lenne akkor egyetemes egyházunk nagy, átfogó érdekeit — amelyeket előbbi cikkemben is említettem, — megvalósítani. Akkor nem volnánk szárnyaszegett madárhoz hasonlók pénzhiány miatt, de volna pénz, mert lenne lélek és lenne szárnyunk . . . ! Soha nem álmodott fejlődési lehetőség útja tárulna fel a magyar ref. egyetemes egyház előtt. S ez megvalósítható még ebben a nemzedékben! Meg, mert a gyermekek, az ifjak a jövő egyháza és ezeket megragadhatjuk, ezeket még formálhatjuk, vezethetjük és ezek még a mi életidőnkben tagjaivá lesznek gyülekezetünknek s számuk ebben növekedhetik. Minden eszköz jó, amely tisztességes és e célt közelebb hozza, s bár nem egy-két év alatt, de egykét évtized alatt mindenütt megvalósítható lenne. Olyan gyülekezet az ideálunk, amelyben az egyházközség teljessége megszenteli a vasárnapot és ezt kifejezésre is juttatja a tökéletes munkaszünetben, a korcsmaszünetben (legalább e napon), az Isten-házának gyakorlásában, az úrvacsorával való rendszeres élésben. Mig a mai állapot szégyenteljes és méltatlan Isten gyülekezetéhez, a jövendő ideális állapota az Istennek tetsző. Nem dolgozunk ugyan látszatra, de ha lenne is sok lélek, aki nem lelke indításából, de a szokás, divat ereje által vonatna is a templomba, fő az, hogy ott legyen, s ki tudja, mikor ragadja meg Istennek Lelke. Akár színből, akár szívből, — mondja Pál apostol. Az ideálunk tehát egy oly gyülekezeti állapot, amelyben minden lélek dicséri Istent és életének egy napját határozottan, buzgóságosan és akarattal Néki szenteli, hogy a többi napokat is, a hétköznapokat is Neki szentelhesse, azaz azokat is áthassa Isten jelenlétének érzete s azokban is engedelmeskedni tudjon Istennek és az ő parancsolatának. Olyan gyülekezeti ideál a mienk, amelyben a tagok, a hívek elrejtik szivük mélyére a hallottakat és azon elmélkednek, akik alkalomadtán kérdeznek is. (Nem volna-e jó pl. e részben a régi módszer felélesztése, hogy istenitisztelet után az egész gyülekezet bennmaradt a templomban és megindult a prédikáció feletti beszélgetés?) Olyan gyülekezeti ideálunk van, amelyben a Biblia ismét az őt megillető helyre kerül: mindennapi olvasmánya lesz a ref. kér. családnak, s valamint kenyérrel minden nap táplálja a testét a család, hasonlóképen lelkét az Élet kenyerével. Olyan ideált melengetünk keblünkben, amelyben minden ref. keresztyén ember bibliáján s énekeskönyvén kívül tud és mer áldozni ref. kér. könyvekért és lapokért is, ha máskép nem, összefogva, nem magáért a lapért, hanem a maga jól felfogott érdekében; — olyan ideált, amelyben az imádság megszenteli hajlékainkat, templomunkat, községünket, munkánkat. Olyan ideált, amelyben megváltozik falvaink, gyülekezeteink mai romlott, züllött, erkölcsileg lecsúszott állapota ellenkezőjévé: emelkedetté, tisztává, nemessé. Olyan ideált, amelynek megvalósulása a tudás iránt is éhessé, szomjassá és jóindulatúvá teszi népünket, mert hisszük, hogy a ref. keresztyénség alapja, támasza a művelődésnek és a jólétnek egyaránt. Olyan a mi ideálunk, amelyben az iskola elvégzi a maga hivatását nemesen, mélyenszántón, még a vallástanítás terén is és részben a felnőttek iskolájává is lesz, de másrészt a pásztor is megtesz mindent, hogy a gyermekek, ifjak a konfirmáció utján is, de azon túl is egyházunk méltó és nagykorú, teljeskorú tagjai lehessenek. Olyan ideált propagálunk végül, amelyben a pásztor hivatása magaslatán áll. A szó igaz értelmében pásztorrá kell válnia. Tanuló, kutató, kereső, folyton olvasó embernek kell lennie. Tanulmányoznia kell folyton az írásokat és járnia kell Jézussal egy úton, kérvén őt: „Uram, taníts engem imádkozni!“, „Uram, segíts az én hitetlenségemben“... Fel kell vennie gyülekezete, nyája gondját. Forgolódjon közötte, éljen közötte, ismerje juhait egyenként, személyesen, érdeklődjék dolgaik, gondjaik, bajaik iránt. Ossza meg velük örömeiket, fájdalmaikat. Legyen a lelkiekben vezérük, vezérelje őket kies legelőkre és hüs folyóvizekre, forrásokra, pásztorolja őket. Védje őket, éljen-haljon értük. Élete legyen örömnek, világosságnak háza, — legyen illusztráció követségéhez, üzenetéhez, amelyben jár és amelyet hirdet, mint Ura megbízottja. Mert minden ezen fordul meg: az ideál, amelyet a gyülekezetre nézve próbáltam, néhány odavetett vonással, megrajzolni, az ideális pásztor által valósul meg. „Mi az, ami rajtam fordul meg? Ablak vagyok, amelyen átsüt a Nap. Oh, bárcsak teljesen átbocsáthatnám égi fényét! Rajtam át néz a Nap az emberekre, rajtam át néznek az emberek a Napra. Az ablak széttörhetik, egyet ha tán zörren még. De a nap megmarad örök fényében és melegében.“ Rittelmayer. * * * Ez a ref. gyülekezeti ideál. Nem rövid idő alatt építhető fel. De felépíthető. Nemzedékek rontották le a régi ideális állapotot, nemzedékek, legalább is egy nemzedék, építhetik fel a jelen ideált is. Kitartás, csüggedetlen munka és állandó imádság kell hozzá. Az Úr erre a munkára hív mindőnket! „Ki az, ki örömmel mondja: Itt vagyok, küldj engemet!“ Falusi pásztor.
