Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-09-16 / 37. szám
146. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1923. meg? Úgy, hogy kapjuk és mi elfogadjuk. Attól, aki adja: Istentől. A kér. világnézet sohase állhat elő máskép, csak kijelentés útján. De hogyan fogadjunk el valamit Istentől ? Úgy, hogy alázatosan leborulunk előtte, kérünk tőle, egybeforrasztjuk életünket az ő életével, belekapcsoljuk szivünket az ő szivébe; úgy, hogy engedjük vezettetni magunkat az ő Szentlelke által, aki megtanít minket mindenre. Tehát: nem én tőlem, nem a stúdiumból, hanem Istentől kell önöknek dogmatikát tanulni. Az a négy esztendő, amit itt együtt töltünk, erre való. Keressék az Istent ott, ahol megtalálhatják: ő szól hozzánk az Íráson keresztül. Engedjék, hogy ó beszéljen önökhöz: a Lélek egybekapcsolja önöket az Isten szivével és megismerik még azokat a gondolatokat és terveket is, amiket önök felől melenget atyai szivében az Isten. Beszéljenek Istennel naponkint: gyakorolják magukat az imádkozásban. Keressék Őt a világban, a természetben, a történelemben és egymásban. Ha szivük egybeforrott vele, ha önmagukban megtalálják őt, akkor megtalálják mindenütt s megtalálják mindennek isteni értelmét : lesz kér. világnézetük, lesz dogmatikájuk. Egyszóval a dogmatika módszere a személyes hitélet. Óh, hogy lehetne elvont, száraz tudomány az, amelynek a módszere gyakorlati, par excellence gyakorlati. Majd elővesszük a hitvallásos könyveket s akkor egybevethetik az azokban foglaltakkal a saját nézetüket. Megbeszéljük az egyes kérdéseket és én már látom szemükben az öröm ragyogó sugarainak csillogását, mikor felfedezik, hogy jó nyomokon haladnak, azokon a nyomokon, amelyeken elődeink járnak. Szinte hallom a diadalkiáltást: heuréka! — mikor megtalálják a formáját annak, ami szivükben addig zavarosan és homályosan élt. Micsoda heroikus erőfeszítésre, további elmélyedésre kapnak lendületet, mikor tapasztalni fogják, hogy még nincsenek egészen ott, hogy a sajátjuknak mondhatnák a történeti egyház által vallott nézeteket, de már ott állanak a titkok ajtója előtt! Ilyen lesz a dogmatika tanulása. És a vége? Örvendező és hálás bizonyságtevés arról, hogy önöké az egyetlen, igaz és kijelentett világnézet, az az örök érvényű világnézet, amely archaikus stílusú kockákra vagdalva, egyházunk szimbolikus könyveiben áll előttünk. No most már ennek a dogmatikának mi köze lesz az önök lelkipásztori munkájához? Néhány szóval megmondhatom. Az igehirdetésük bizonyságtevéssé fog válni. Nem a fejükből vagy a hasukból fog kigőzölögni, hanem életükből és szivükből fog elősugározni az ige, amely testté lett, életté vált önökben. És jegyezzék meg, egyedül csak az ilyen igehirdetés igehirdetés, egyedül csak ez fog elhatolni a szivek mélyéig, egyedül ez ver gyökeret, mert ennek gyökere van, egyedül ez teremt életet, mert ez maga is élet. Az emberek szive sokkal finomabb, mint gondolnánk. Nagyon jól meg tudja érezni, hogy csak szónoklat, csak beszéd volt-e az, amit hallott, vagy bizonyságtevés. A szónoklat lepereg a hallgatókról, mint a falról a borsó, a bizonyságtevés melege megolvasztja a szivek burkát és utat készít a Szentlélek előtt. Munkájuk tervszerű lesz. Tudják, mit csinálnak. Tudják, hogy ugyanazt a folyamatot kell előidézniük híveik lelkében, ami az örök életében a kér. világnézet kikristályosodását idézte elő. Ismerik ennek a folyamatnak az akadályát, nehézségeit, eszközeit. Nem kapkodnak tehát és nem türelmetlenkednek. Nem a tető csinálással kezdik a kiépítést. Nem táplálnak hiú reményeket. Nem várnak könnyű sikert. De nem is esnek kétségbe, mert tudják, hogy bár az út nehéz, az Úr jelen van. Nem állnak meg feleuton, mert már megpillantották a tetőt és tudják, hogy onnét milyen gyönyörűséges a kilátás. Életünk olyan lesz, mint az évezredekkel dacoló égbenyúló szírt. Nem a jelen forrongó hullámai csapkodják ide-oda, hanem szilárdan áll odakötözve múlthoz és jövendőhöz. Belenőnek a múlt szivébe. Egynek fogják érezni magukat azokkal, akik ezért a világnézetért szembe szálltak az egész világgal, egynek érzik magukat a mártírokkal, a gályarabokkal, a reformátorokkal, az apostolokkal és magával a kijelentés teljességével, az Úr Jézus Krisztussal. Úgy érzik, hogy szivük aranyszálakon keresztül oda van nőve a világ mindenható Ürának, a mennyei Atyának szivéhez. Egynek fogják érezni magukat az utódaikkal a szolgálatban, unokáik-unokáival, azokkal is, akik évezredek múlva fognak harcolni az Úr országáért. Úgy érzik, hogy a láthatatlan egyház örök életet lehelő levegője veszi önöket körül és egy kertet alkotnak azokkal, akik már rég elköltöztek a földről és azokkal, akik még meg se születtek. S ezzel a látomással elszakíthatatlanul hozzá fognak nőni a látható egyházhoz. Tudjuk, hogy mi ez az egyház, a református anyaszentegyház. Egyedüli tisztán meglátója és munkálója ennek a világnézetnek. Sehol másutt a világon nem lobog úgy ennek a világnézetnek világító, gyújtó és bűnt égető lángja, mind a látható egyháznak ebben a részében. Sehol másutt a világon nem találnak önök ennek a világnézetnek hirdetésére alkalmasabb területet, mind ebben az egyházban, mert ez a világnézet ennek az egyháznak a világnézete. Aki elszakad ettől az egyháztól, vagy akinél csak meglazulnak a hozzá kapcsoló kötelékek, az már megtagadta ezt a világnézetet, az már lemondott annak valamelyik drágakövéről. És szeretni fogják ezt az egyházat hibáival együtt. Szeretni úgy, hogy hibáit igyekeznek eltávolítani az őrök reformátor segítségével. Szeretni úgy, hogy ég lelkűk a vágytól látni ezt az egyházat olyannak, mely teljes kiábrázolása legyen ennek a világnézetnek. Ez a látomás hősökké teszi önöket. Olyan hősökké, akik visszavonulnak a történelem utjain egész az Úr szivének kiáradó kristály patak-
