Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-09-02 / 35. szám
2. oldal. BELMISSZIÓ. 1923. reformátort Kálvint, magyarul. És mi minden előzetes viharzás nélkül rá tudtunk lépni az egyházi belmisszió egyenes vonalára. Azzal, hogy egyházkerületünk határozata folytán szinte a közvélemény szankcionálásával a beímissziói bizottságok megalakultak és a Dunántúli Protestáns Lap beímissziói rovata megindul, egyházkerületünk a saját szellemének adott kifejezést és a sötét éjszakában látásokat látva rálépett a viharokat kerülő, de határozott és céltudatos újjá teremtő munka útjára. Ez a rovat műhelye akar lenni a munkának. Barátságos és testvéri segítő társa akar lenni mindenkinek, aki megérti, hogy eljött az aratás ideje, ütött az ébredés órája, fel kell kelni és munkához látni. S ha volnának még olyanok, akkor fel akarja ébreszteni azokat, akik még nem nyitották meg füleiket a Lélek zúgása előtt. Hivatalos egyházi lap ezzel olyan helyet ad a belső egyházi munka kérdéseinek, a par excellence egyházi kérdéseknek, amilyenre még nem volt példa egyházunk történetében. Nemcsak szimbolizálása ez annak, hogy egyházkerületünk megértette az idők jeleit, hanem egyúttal meghatározása is annak a munkának, amely megindult s amely nem haladhat más nyomokon, mint egyházkerületünk történeti szellemének, a szélsőségektől mentes magyar kálvinizmusnak az utján. E melléklet szerkesztője nem akar diktátori módon ráfeküdni a közvéleményre. Semmi sincs távolabb tőle, mint az, hogy formákat csontosítson ki magában és azokat minden áron rá akarja kényszeríteni az egyes munkaágakra. Szem előtt tartva egyházunk elveit és a tényleges helyzetet, arra akar törekedni, hogy közös erővel megtaláljuk azokat az utakat, amelyek a mostani állapotoktól az elvek diadalmas megvalósulásáig vezetnek. Ezek az utak pedig annyira különbözők, amennyire iarka sokféleségü a tényleges állapot. Az iránynak azonban egynek kell lennie. A cél nem lehet más, mint aktiv munkás református gyülekezeti és egyházi élet. Organikusan fejlődő, belülről, az egyház életéből kinövő munkát akarunk. Olyant, ami a mienk, amit mi izzadtunk ki, aminek módszereit saját tapasztalataink közben szerezzük meg. így mindenkinek a saját életébe, szivébe fog belegyökeresedni, onnét fog kinőni a munka módszere* és formája. Nem mástól tanuljuk ezeket gépiesen, tehát nem technikai, mesteremberszerü munkát végzünk, hanem maga a Szentlélek fog tanítani minket, ha hallgatunk rá. A legokosabb tehát, amit tehetünk, az imádkozás és a kijelentés tanulmányozása. Ezenkívül ott van a mi múltúnk sok tekintetben elfeledett gazdag tárháza. Hagyjuk már egyszer abba annak hencegő és nagy általánosságban való dicsőítését és menjünk hozzá tanulni. Minden számunkban közölni fogunk egy-egy adatot a mi múltúnk egyházi életéből, hogy ez is serkentsen minket hasonló, munkára. Végül ott van a mostani nagy egyházi ébredés előszele, az utóbbi évtizedek tapogatózó munkái: egy-egy előlobbanása a készülő új világnak. Hisszük, hogy ma már ezeket is tárgyilagosan tudjuk megítélni, ezektől is tudunk tanulni és hálával nézünk még hibáikra is azért, mert nekünk már nem kell ugyanazokon a kilengéseken átvergődnünk. Legyen ez a rovat a dunántúli ref. egyházkerület testvéri szeretetben és az Isten dicsősége munkálásában egybeforrt tagjainak családi asztala, amely körül kitárják szivüket, aggodalmaikat, nehézségeiket, terveiket. tapasztalataikat és a megértés leikével megbeszélik a tennivalókat. Minden olvasó tekintse magát munkatársnak. A rovatvezető örülne, ha nem lenne több, mint irányítója a megbeszéléseknek, boldog lenne, ha neki csak szerkesztenie kellene. Üljük körül, mint egy család, ezt a mi újszülöttünket és szeressük, nagyon szeressük azt. Mindazért ami történt s ami történni fog, egyedül Istené a dicsőség, aki őrizzen meg minket, hogy soha más célt ne szolgáljunk, csak az Ő dicsőségét. Mit akar az egyházkerületi beímissziói bizottság? Egyszerűen azt, hogy önmagát megszüntesse. Hogy azonban ne örüljenek azok, akik még nem barátkoztak meg ezzel az intézménnyel, ki kell jelentenünk, hogy ez a megszüntetés nem megy olyan könynyen és még kevésbbé gyorsan. A megszűnés előfeltétele az, hogy feleslegessé váljék. Mikor válik feleslegessé ? Akkor, amikor már annyira átitatta az egyházi életet a missziói lélekkel, annyira belevitte az aktivitás lendületét az egyháztagokba, a gyülekezetekbe, azok szerveibe és az egész egyházi életbe, hogy az annak természetévé, lényegévé vált. S aminthogy nincsen szükség arra, hogy az egészséges idegéletet villanyozással hozzuk mozgásba, épúgy nem lesz majd szükség arra, hogy külön szerv segítse elő az egyház vérkeringését. Az egész egyházi élet maga kell, hogy átalakuljon egy nagy, hatalmas misszionáló organizmussá. E végből elsősorban megfelelő levegőt akar teremteni a bizottság. Olyan levegőt, amelyben természetszerűnek tartják az emberek az aktiv egyházi életet és természetellenesnek a posványos tengődést. Olyan levegőt, amelyben nem lehet divat a tétlenség, az egyháziatlanság, a hitetlenség és az Úr napjának megszentségtelenítése. Olyan levegőt, amelyben nem dísz, hanem munkára felhívás lesz az egyházi tisztség. Olyan levegőt, amelyben nem érzik jól magukat a „minek a“ és a „mán megint“ bácsik, de elemükben lesznek azok, akik minden alkalmat megragadnak az Isten dicsőségének szolgálatára. Olyan levegőt, amely nem csak konzervál, de virágokat is hoz. Élettől pezsgő levegőt. Rügyeket fakasztó tavaszi levegőt. Olyan levegőt, amelyben lehet imádkozni, énekelni, szentirást olvasni, templomba járni, egymást testvérként szeretni és gyámolítani s amelyben nem találja meg helyét az, aki az ellenkezőt akarja. Ezt a célt óhajtja szolgálni
