Dunántúli Protestáns Lap, 1922 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1922-02-26 / 9. szám
34. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1922. A kálvinizmus lényege. (Folytatás és vége.) A mü dogmatikai tartalmára nézve tehát csak azt mondhatjuk, hogy az van benne, amit minden keresztyén dogmatikának tartalmaznia kell s amit ha nem találhatunk meg valamely dogmatikában, akkor arra csak ezt a kritikát alkalmazhatjuk: nem keresztyén. Kuyper csak azt hajlandó rá mondani, hogy nern kálvinista, mert a kér. igazságokat, a kér. világ- és életnézetet a forrás megnevezése nélkül kisajátította a kálvinizmus számára. Ehhez joga is volt, mert az irásszerü keresztyénséget intézményesen és elvszerüen a kálvinizmus igyekszik elérni és a kálvinizmus találta meg azt az alapot, amelyen ez elérhető úgy, hogy éppen az adja meg a kálvinizmus lényegét, hogy nem önmagáért, hanem a keresztyénségért s mint ilyen, Istenért van, azonban apologetikai szempontból nem tarthatjuk szerencsésnek azt a felfogást, mely a keresztyénségről hallgatva a kálvinizmust állítja oda önálló nagyság gyanánt a felekezetek és világnézetek harcába. Nekünk mindennél erősebb fegyverünk az, hogy a keresztyénséget reprezentáljuk és ellenfeleinknek azt mondhatjuk, hogy ők nem a keresztyénség bajnokai. Az intranzigens kálvinizmus nem lehet más, mint a keresztyénség. Annak oka, hogy Kuyper nem jut el eddig, módszerében rejlik. Müve kétségtelenül magával ragadó és meggyőző. Ámde mikor letesszük és elmélkedünk felette, nyomban elfog bennünket az a kellemetlen érzés, hogy azok az argumentumok, amelyek bennünket úgy megfogtak, nagyon relativek és ingatagok. Egy szóval kifejezve, nem elégíthet ki bennünket Kuyper pragmatizmusa. A kálvinizmus igazságát, amelyről mi azt mondjuk, hogy a keresztyénség abszolút igazsága, azzal akarja kimutatni, hogy a kálvinizmusnak a történelem folyamán elért eredményeit, hatásait sorakoztatja fel. Ez teljesen a James—Bergsonféle pragmatizmus elve, melyben sok igazság rejlik, de amely bennünket, kik a keresztyénség abszolutságából semmit se vagyunk hajlandók feladni, akik tehát ezt az igazságot semmitől, még a történelmi hatásaitól se tesszük függővé, nem nyugtathat meg. Van erő a pragmatizmusban is, de ez az erő legfeljebb csak kisegítő és illusztráló erő, nem pedig megalapozó erő. Rá építeni keveset lehet. Ám ez a módszer szükségképpen állott elő akkor, mikor Kuyper a kálvinizmus lényegének megállapításánál nem a kijelentésből és a keresztyénségből, hanem a saját maga által felállított „feltételekből“ indul ki és az így felállított feltételeknek megfelelő nagyságot sem a kijelentésben, a Jézus Krisztusban és az evangéliumi keresztyénségben fedezi fel, pedig ott is felfedezhetné, hanem a kálvinizmusnak a XVI. és XVII. századbeli életformájában. Igaz, hogy itt is felfedezheti, de annak, amit itt talál, éppen az adja meg értékét, hogy az eredeti keresztyénséget újra életformává tette. A pragmatizmussal együtt jár az a csekély szerep, melyet a Szentirásnak kénytelen juttatni ez az apológia. Bár mindössze csak néhány mondat az, amit a Szentirásról mond s ebből nincs jogunk következtetést vonni az ő Szentirásra vonatkozó nézetére, de abból, amit mond, az a sejtelmünk alakul ki, hogy ide vonatkozó sajátságos felfogása lehet az oka annak, hogy a kálvinizmus lényegét nem akarja visszavezetni a Szentirásban lüktető isteni élethez és művében úgy áll előttünk a kálvinizmus, mintha „pisztolyból lőtték volna ki“. Semmire se vagyunk annyira kiváncsiak, mint Kuypernek az írásra vonatkozó felfogására. Ama „mesterséges világosság“ mögött, melyről Kuyper beszél, mi ott látjuk magát a kijelentést és azt az „önálló életformát“, melynek a kálvinizmus harcosa, prófétája, önmagát elégető világító fáklyája. Meg kell azonban állapítanunk (s ezzel ismét melegen ajánljuk mindenkinek figyelmébe e könyvet), hogy az a módszer, amelyet Kuyper alkalmaz, sokkal közelebb áll a mi mostani mentalitásunkhoz, mint a keresztyénség abszolutságára és a Szentirásra támaszkodó módszer. Oly messze vagyunk már az eredeti forrásoktól, hogy egyetlen ugrással nehéz volna oda visszajutnunk. E helyett jól esik szemlélnünk a mi hitünk dicsőséges múltját, emeli önérzetünket, tisztítja öntudatunkat és lelkesíti akaratunkat a kálvinizmus történeti nagysága s ha el tudunk merülni annak tanulmányozásába, mindenesetre közelebb jutunk a szív szerint hajlandóvá és késszé váláshoz, hogy „amikor a Lélek nagy zúgása ismét megkezdődik, hárfánk tisztán, felajzott húrokkal, Isten szent Sionának ablakában újra készen álljon“.—e. A csecsemővédelem. Az Országos Stefánia-Szövetség már régen foglalkozik Magyarországon az anya- és csecsemővédelemmel. Budapesten kívül vidéki városokban is alakultak fiókegyesületek, melyek a központhoz csatlakozva, az anya- és csecsemővédelmet felkarolták. Azonban a háború a maga temérdek terhével és nyomorúságával ezt a fejlődésnek induló szép, szociális munkát is megfojtotta. A trianoni béke, mely a sok terhen kívül, mit reánk rótt, még az ország területét is egyharmadára csonkította, teljesen lehetetlenné tette, hogy Magyarországon akár az állam, akár a Stefánia-Szövetség nagyobb összeget fordíthasson erre a célra. Ilyen viszonyok között jött segítségünkre az amerikai Vöröskereszt. Az amerikai Vöröskereszt ötven anya- és csecsemőgondozót, u. n. diszpanzért állított fel, mélyek közül 22 Budapest és környékén van, a többi az ország különböző részén, vidéki városokban.* Ezeknek a diszpanzéreknek igen * Dunántúli egyházkerületünk területén a kővetkező városokban működnek: Esztergom, Székesfehérvár, Balassagyarmat, Veszprém, Győr, Pápa, Szombathely, Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Kaposvár.
