Dunántúli Protestáns Lap, 1922 (33. évfolyam, 1-53. szám)

1922-12-17 / 51. szám

Harmincharmadik évfolyam.

51. szám.

Pápa, 1922 december 17.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Balatonkenese), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. GE3 Megjelenik minden vasárnap. [=] A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendök. El

A kálvinista theologia — élménytheologia.

v.

3. Az Isten irántunk való jóakaratának erős és biztos megismerését a Szentlélek nyilatkoztatja ki a mi elménknek“. Ott kezdődik a mi egyházi életünknek minden baja, hogy ezt elfelejtettük. Akkor kezdett megszáradni a protestántizmus, mikor a belső tanítót külsővel helyettesítette és azzal megelégedve eltorlaszoita a lelket a Szentlélekkel való eleven érintkezés elöl. Akkor lett a dogmatika is száraz és haszontalan tudomány, leendő papok réme, mikor a hitet puszta belegyezéssé tette és megállt a hit égbenyuló hegyóriásának lábánál, hogy onnét bámulgatva felfelé a saját bölcseségét vetítse a magasságba. Elfogadta az alapot, a kijelentés tényeit, sőt többet is ennél, a szó és betű kijelentést, de nem engedte, hogy Isten építsen erre életet a maga Szentjeikével. Helyette inkább ő épített rá száraz tudományt, mert azt hitte, hogy a kijelentés tudomány, metafizika, dogmatika. Egész bizonyos, hogy ez nagyon kényelmes eljárás. De vájjon ezt akarta-e az Isten? Ez-e az a hit, amely üdvözít? Azoknak, akik ezt vallják, „az ő koholmányuknál, képtelenebb dolgot nem is lehet képzelni. A hitet puszta belegyezéssé akarják tenni, mely által minden ember, még az is, aki Istent megveti, elnyeri azt, amit a Szentirás kinyilvánít. Először azonban arra kellett volna gondolniok, hogy vájjon ki-ki saját erejéből szerzi-e meg a hitet, vagy a Szentlélek tanuskodik-e a hit által a fiúvá fogadtatásról. Gyermekek módjára ostobáskodnak tehát, mikor azt keresik, hogy az-e a hit, melyet a hozzájáruló milyenség képez, vagy attól különböző és új dolog. S ebből világosan kitűnik, hogy ők, miközben így fecsegnek, a Szentlélek különleges ajándékáról sohasem gondolkoztak, mivel a hit kezdete már magában foglalja a kiengesztelődést, mely az embert közelebb hozza Istenhez. Ha megfontolnák Pálnak azt a mondását, hogy szívvel hiszünk az igazságra (Róm. 1010.), felhagynának azzal, hogy ilyen rideg milyenséget koholjanak“. (III. 28.) Látszathit, farizeusi hit, szimuláns hit előállhat ilyen úton intellektuális beleegyezéssel, tanok és történetek elfogadásával, „azonban amint semmi jelentőséggel sem bir ez az árnyéka, vagy képe a hitnek, éppúgy méltatlan is a hit névre“. (III. 210.) Gyökérnélküli hit ez, mely csakhamar elszárad és elpusztul. „Nem vonjuk

kétségbe, hogy az ilyenek az igének némi megizleiése által illetvén, azt mohón ragadják meg s annak isteni erejét mélyen érzik, úgy, hogy a hitnek hamis színlelésével, nemcsak embertársaik szemeit, hanem a saját lelkűket is rászedik. Elhitetik ugyanis magukkal, hogy az a tisztelet, amellyel Isten igéjének adóznak, maga a jámborság, mivel azt vélik, hogy semmiféle más istentelenség nincsen, mint az igének nyílt és bevallott becsmérlése és megvetése. Bármilyen legyen is azonban ez az ő beleegyezésük, kétségtelenül nem hatol egész a sírig, hogy ott állandóan megmaradjon; és bár néha látszólag gyökeret vert is, e gyökerek mégsem élők. A hiúságnak annyi menedéke, a hazugságnak annyi rejteke van az emberi szívben és oly sok ravasz képmutatás borítja azt, hogy gyakran önmagát is megcsalja. Azonban, akik a hitnek csak ilyen külszínével dicsekednek, vegyék észre, hogy egy cseppet se málják felül e tekintetben az ördögöket“. (III. 210.)

Lássuk be végre alaposan és komolyan, hogy „eszünk, mivel a hiábavalóságra hajlandó, Isten igazságához sohasem tud ragaszkodni s mivel el van tompulva, az ő világosságánál mindig vakoskodik. Ezért a Szentlélek megvilágosítása nélkül az ige semmit se visz véghez“. (III. 233.) Semmise ártott annyit a hitnek, mint az a gondolat, hogy annak tartalmát valahonnét kívülről is meg lehet kapni. Semmise torlaszolta el annyira a Szentlélek útját, mint a mindenáron megmagyarázni akarás, mely a teljes hitismeret királyi ruhájába öltözteti a hitetlenséget és azoknak, akikben semmi „kegyes hajlandóság“ nincs, a hivő méltóságérzetét kölcsönzi. Az senkit se tesz hívővé, ha értelmébe beletömjük ezt, vagy azt a hitvallást, sőt ezzel lehetetlenné tesszük, hogy hívővé legyen, mert megelőztük a Szentlélek munkáját s azt, amit ő drága élményeken keresztül kristályosít ki az emberi lelkekben ráaggattuk mint csillogó ékszert az emberekre. Ne arassunk ott, ahol senki se vetett. Fogjunk inkább a szántás és vetés munkájához. Különben is „mi nem oly ismeretre vagyunk elhíva, mely az agyban fészkel, hanem olyanra, mely szivünkbe bocsátja gyökerét*. (I. 59.) Azért félünk talán a Szentiélektől, mert az élűiről kezdi a munkát s néha-néha elkáprázik a mi szemünk az ő fényétől úgy, hogy átmenetileg nem tudunk tisztán látni? Vájjon nem inkább látás-e ez mégis, mint az a „képtelenség“ és „ostobáskodás“, mely meg nem nyílt szemek elé akarja odavetíteni az ég panorámáját,