Dunántúli Protestáns Lap, 1922 (33. évfolyam, 1-53. szám)

1922-12-10 / 50. szám

Harmincharmadik évfolyam.

50. szám

Pápa, 1922 december 10.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hiratal (Balatonkenese), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők.

£=■] Megjelenik minden vasárnap. G=] A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. [3

A kálvinista theologia — élménytheologia.

ív.

Vizsgáljuk meg még, hogy mi a hit Kálvin szerint. „Most már tehát helyesesen határozhatjuk meg a hitet, ha azt mondjuk, hogy az Isten irántunk való jóakaratának erős és biztos megismerése, amelyet, miután a Krisztusban való ingyenes Ígéret igazságán alapul, a Szentlélek nyilatkoztat ki a mi elménknek és pecsétel meg szivünkben“. (Inst. III. 2. 7.)

1. A hit tehát megismerés. Isten irántunk való jóakaratának erős és biztos megismerése. Tehát: „Nem értünk alatta olyan megismerést, amilyennel az emberi érzékek alá eső dolgokat szoktak felfogni . . . az emberi észnek önmagát kell felülmúlni és legyőzni, hogy eljuthasson hozzá ... ez a neme az ismeretnek minden értelmet felülmúl . . .“ úgy, hogy „a hitnek ismerete inkább a bizonyosságon, mint a megértésen alapszik“. „Ingatag vélemény, „homályos és zavaros kifejezés“ itt nem használ. Az Isten jóságáról bizonyosság kell. „Ez azonban nem történhetik meg anélkül, hogy annak kellemességét valóban ne érezzük és önmagunkban ne tapasztaljuk ... a legfőbb dolog . . ., hogy bensőnkbe fogadva azokat (a kegyelmi Ígéreteket) magunkéivá tegyük.“ (III. 214_16.) Erre mondja Doumergue, hogy a modern theologiában nem játszik nagyobb szerepet az élmény, mint Kálvinnál. Az élmény, vagy tapasztalat által ismerjük meg pl. Krisztus istenségét is: „Ez a gyakorlati ismeret mindenesetre bizonyosabb és szilárdabb, mint bárminő tétlen szemlélődés. Mert a kegyes lélek e pontnál látja Istent közvetlen közelből és érinti majdnem kézzel, midőn érzi, hogy Isten őt élteti, megvilágosítja, megtartja, megigazítja és megszenteli.“ (I. 1313.) „Ugyan-e forrásból kell merítenünk a Szentlélek istenségének megállapítására is . . . Legjobb bizonyítás a mi saját gyakori tapasztalatunk “ (I. 13 14.) A Szentháromságra nézve pedig ezt mondja: „Az irás ez a kegyesség élménye mutatja nekünk Istent a maga nagyon egyszerű lényegében, mint Atyát, Fiút és Szentjeiket.“ (Op. 22 52.) De még meglepőbb adatokra fogunk bukkanni a hit többi részének megvizsgálásánál.

2. Ez a hit „a Krisztusban való ingyenes Ígéret igazságán alapul“. A hitnek tehát történeti alapja van. Isten szól előbb az ő kijelentésében. A hit közösségi viszony lévén, szükségképen bizalmi viszony. A bizalom

pedig úgy keletkezik, ha az Isten előbb bizonyságát adja bizalmat gerjesztő voltának, felébreszti a bizalmat úgy, hogy hirt ad magáról nekünk, megismerteti magát velünk. Különben, ha volna bizalom, ez vak és alapnélküli volna. Csak Istennek valamelyes bizonyságtétele ébresztheti fel a bizalmat és erősíthet meg annak jogos voltában. Ha újra meg újra átélem ezeket a benyomásokat, bizalmam növekszik és erősödik. Istennek ez a bizalomkeltő teljes híradása önmagáról a Jézus Krisztusban történt meg. Ezen alapszik a hit. Ez adja meg az írás pótolhatatlan jelentőségét. Mert egyedül az írás vezet el ahhoz, amin a hit alapszik. „Azokról pedig, akik a Szentirást megvetve, nem tudom, minő utak felől álmodnak, melyeken Istenhez juthatnak, nem annyira azt kell gondolnunk, hogy tévelygés rabjai, mint inkább azt, hogy őrjöngő bolondok.“ (I. 9j.) A*Szentirás óv meg bennünket minden misztikus és racionalisztikus szubjektivizmustól.

De, amit az írás és isteni Ígéret ad a Krisztusban, az csak alap. „Szem előtt kell azonban tartanunk, hogy mindaz, amit Krisztus az emberi nem üdvösségéért szenvedett és végzett, ránk nézve haszontalan dolog és semmi jelentőséggel nem bir egészen addig, amíg Krisztus rajtunk kívül van és mi tőle el vagyunk választva. Hogy tehát az Atyától nyert javakat velünk közölhesse, a mienkké kell lennie és bennünk lakoznia. Azért neveztetik a mi fejünknek és elsőszülöttnek a sok testvér között (Ef. 4B., Róm. 8a9.); viszont mi rólunk az mondatik, hogy ő beléje oltattunk be és hogy őt öltöztük fel (Róm. 1117., Gál. 327.). mivel mindaz, amije van, egyáltalán addig nem illet meg minket, amíg ő vele magával egybe nem fonottunk ! (III. 1 j.) Nem úgy kell tehát érintkeznünk Krisztussal, mint a történet egy alakjával, aki volt. Ő mint jelenvaló, mint élő valóság közelít hozzánk. És mivel közel jön hozzánk és belénk lép, adja magát nekünk és az ő keresztjének áldásait: a kiengesztelődést, a békét, a megigazulást és életet megújító erőit. Mennyiszer, milyen erőteljesen hangsúlyozta ezt Kálvin! Ez az „unió mystica“, mely által „Krisztus lakozik mi bennünk“, „felöltözzük őt“, közösségbe lépünk vele, „szent házasságra“, „beleoltatunk“. . Még pedig itt nem egyszerűen a Krisztus példája által hozzá hasonlóvá válásról van szó, hanem titokzatos összeköttetésről, amelynek következtében mi úgy egyesülünk Ővele,