Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-04-03 / 14. szám
Harminckettedik évfolyam. 14. szám. Pápa, 1921 április 3. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP# A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. * | Szerkeszti és kiadja a dunántúli refermátus püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények knlieidik. E3 Megjelenik minden vasárnap. B A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. sí 3 [ \ \ A W' V <V^A Husvét után. A feltámadás csodalényét megünnepeltük templomainkban, de valami szokatlan komorság vegyült ünnepi érzéseinkbe. Az üres sir elképzelése nem tudott most újongó örömöt lopni a szivünkbe, inkább a Nagypéntek gyásza uralja hangulatunkat. Romban a hazánk, rongyban a társadalmunk, bomladozik a vakolat az anyaszentegyház falain, sőt némi repedéseket is lát a mélyebben szemlélő. Aggódunk a tőlünk elszakított országrészeken élő hitsorsosainkért, s hogy még sötétebb legyen fejünk fölött az ég, valami sajátos meghasonlás támad benn a csonka hazában működő egyház életében is; Debreczen és Budapest, e két gócpont már nem is leplezi, hogy külön utakat választott. Átadhatta-e hát magát a fenntartásnélküli húsvéti örömnek a református magyar! Bizony már harmadik husvétunkat uralta Nagypéntek gyásza. Vállunkon a kereszt s jaj volna nékünk, ha nem hallatszanék fel a Golgota komor ormára a Jézus megnyílt sirürege mellől a diadalmi ének. De felhallatszik. Amint az emmausi úton haladó két tanítvány szomorú beszédébe, úgy vegyül bele a mi busongásunkba is a Feltámadott szelíd figyelmeztetése: „miért vagytok szomorú ábrázattal! * Az evangéliom követőjéhez nem illik a vigasztalan bánat. Van feltámadás, van új élet, sőt amint díszesebb a pillangó a bábnál, amelyből, mint koporsójából, egy szép napon előröppent, éppúgy ékesebb és dicsőbb lesz a jövő a múltnál, miután csak az alacsonyabb rendűre vár halál, a magasabbrendü, az isteni, az életnek, az örökéletnek bélyegét hordja homlokán. A világkormányzó isteni hatalom a fejlődés törvényét állította fel az élet normája gyanánt s aki megérti az életet, az megérti ezt a törvényt is, sőt az isteni rendelés folytán egyenesen tényezőjévé lesz a haladásnak. Ez igazsága úgy az egyesnek, mint a társadalmi alakulatoknak. Lebirkózása a lenyűgöző alacsonyrendüségnek, s felszabadítása, teljes erőhöz segítése annak, ami bennünk isteni: ez a titka az egyetemes fejlődésnek. Érted-e ezt, embertársam! s megérted-e, küzdő egyházam? „In hoc signo vinces!“ Oly sok szó hangzik az egyház társadalomépítő s nemzetmentő szerepéről. Annyira átment a köztudatba (nem a mai keresztény kurzus jóvoltából, amely tele van elfogultsággal és uralomvággyal), hogy a keresztyénség már két ízben mentette meg a magyar nemzetet, t. i. amikor István király a kereszthez s majd a reformáció az evangyéliomhoz vezette fajunkat. Megmentő erő-e ma s harmadikon is elégnek fog-e bizonyulni hatalma? Aggódva nézünk szét s biztató csillag nem jelzi a hajnal közeledését. Sötétség borong mindenütt a magyar égbolton. És mi még sem adjuk fel a reményt. Valami ösztönszerü sejtelem él keblünkben affelől, hogy újra csak az evangyéliom ad e világnak új életet, mert még mindig nem bocsátkoztunk alá ennek mélységeibe, még mindig vannak rejtett s fel nem használt kincsei. Ezeknek búvárlása s felszínre hozatala az a kiváltságos jog és kötelezettség, amelyre eredeténél fogva el van hivatva az evangyéliom egyháza. Aminő mértékben megértjük s felkaroljuk e dicső feladatot, olyan fokban tesszük méltóvá magunkat az életre s szolgáljuk a magyar nemzet megújulását. Mert meg kell újulnunk, ha élni akarunk. A sirban kell hagynunk a halotti lepleket, még az arcot betakaró keszkenőt is, ha diadallal akarunk fellépni a magasabb életszférába . . . Feltámadunk-e hát? Akarunk-e feltámadni? Rdcz Kálmán.
