Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-03-13 / 11. szám
42. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1921. erejük? Ezért azután nem is halljuk a történeti igazság szavát: Hideg föld, hideg kő takarja el mindet. Csak az boldog, itt fent, aki jó magot hintett. Ennek a koporsónak lakója, a mi Istenben boldogult testvérünk, mélyen átérezte, hogy az idő olyan pénz, amelyet valódi életértékeket képviselő tettekre kell beváltani. Nekünk, az evangéliumi szent igazságok hirdetőinek, az Úr Jézus Krisztus szolgáinak, az a rendeltetésünk, élethivatásunk, hogy hitünk világával derítsünk fényt a magunk és híveink földi vándorlásának az utaira, hogy lelki kincseket közöljünk hitünk cselédivei és minden felebarátunkkal, aki azt nálunk és általunk keresi. Arra használta fel tehát Istenben boldogult testvérünk életének minden óráját, hogy hite napról-napra növekedjék és tisztább világosságban ragyogjon, hogy szive teremje a léleknek drága, értékes gyümölcseit, hogy azokat gazdagon osztogathassa híveinek. Az időnek ilyen munkája felhasználása volt életének eleme, életének öröme, életerejének és munkakedvének fenntartója. Nem állott ki a világ lármás piacára, hogy az emberek magasztalják és dicsérjék. Neki elég volt az a tudat, hogy az időt megbecsülte, hogy azt megdicsőítő és értékes munkára használta fel. Felhasználta az isteni szent igazságoknak hirdetésére s ezen igazságoknak diadalhoz juttatására. Nem anyagi javakért. Az ő lelkének egy jutalma volt: az a boldogító érzés, amelyet így fejez kirszent könyvünk: „Nyereségem nekem az Úr Jézus Krisztus“, igen! Gy. H. Gy. Arra használta fel ezen immár siri álmát aluvó testvérünk az időt, hogy isteni eszméknek lehessen apostola, azzal a szerénységgel, amely egész életének egyik főjellemvonása, azzal a szelidséggel, alázattal, amelyre nekünk példát Megváltónk, az Úr Jézus Krisztus mutatott az Ö földi életében. És ha vérző sebet ütött szivén a méltatlan bántalom, nem mutogatta űtszéli koldusként tátongó sebét, szánalomra gerjeszteni akarva az arra menőket. Magába vonult, Istennél keresett erőt a sérelem hordozására, jól tudva, hogy az Isten dicsőségére, felebarátaink javára irányuló, önzetlen tevékenységben eltöltött idő a legnagyobb orvosság a szívnek sajgó sebére. A másik nagy igazság, melyről e gyászos koporsó beszél, hogy Istennek kegyelme mindenkor ott áll az igazak mellett, tudja, vezérli űtjokat, hogy az olyan legyen, mint a földerült hajnal. Midőn Pál apostol panaszkodott a testi nagy fájdalmak miatt, azt kapta válaszul: „Elég neked az én kegyelmem*. Ez által a kegyelem által van erőnk mindenre itt ezen a földön, ez a kegyelem fogad az örökélet kapujánál. Ennek a kegyelemnek a munkája, hogy Istennek a hatalma a mi erőtlenségünkben dicsőül meg. Ezen isteni kegyelem ott állott idvezült testvérünk földi pályafutásának minden változásában, ott volt életének örömében, bánatában, ott volt jó- és balsorsában. Ez a kegyelem tárta fel előtte az örök boldogságnak titkát. Ez értette meg vele, hogy szép és magasztos a munka küzdelme itt alant a földön, de százszorta fenségesebb a pihenés, a béke, az idvezült lelkek boldog seregében. Lélekemelő annak a tudatnak hatása, hogy a becsületes munkát, a hűséges kitartást úgy kiséri Istennek áldása, mint testet az árnyék, ha derülten ragyog a nap az égnek tiszta boltozatán. Oh, de mennyivel megnyugtatóbb, mennyivel lélekemelőbb annak a tudása, hogy a hű munkásra az örök boldogság isteni jutalma vár I ama jobb hazában, hol kiegyenlítést nyer az élet minden visszássága, földi salaktól menten ragyog az élet igazi értéke. Oh, mondjátok meg, Kedves Testvéreim, hogy amidőn nekünk ez a gyászkoporsó ily érthetően beszél Isten kegyelméről, amidőn ez a koporsó oly fennen hirdeti, hogy a mi idvezült testvérünk földi életének súlyos megpróbáltatásai után eljutott arra a helyre, amelyet Istennek kegyelme készített számára, eljutott arra a helyre, ahol az igazak örökségképen bírják Istennek országát, eljutott a szentek szentébe, hol angyalok serege, angyalok kara zengi Isten dicsőségét, van-e nekünk jogunk és okunk arra, hogy elzárkózzunk az isteni kegyelemnek, melyet e koporsó hirdet, vigasztaló erejétől és a fájdalmat engedjük úrrá lenni érzelmeink felett? — Távot legyen. Hiszen ezzel a keresztyénség életfájának szivgyökerét metszenénk el. Sőt ellenkezőleg, sohasem szabad megfeledkeznünk arról a háláról, mellyel tartozunk a mi Mennyei Atyánknak azért a nagy kegyelemért és gondviselő szeretetért, amellyel körülvette idvezült testvérünket életének minden napjaiban. Hogy adott neki értelemnek és tanácsnak lelkét, valahányszor az élet forgataga próbára tette hitét, Istenbe vetett bizalmát s az a reménysége, hogy az Úr minden bajaikban megtartja és azokból kimenli azokat, akik őt igazán szeretik, nem szégyen ült meg soha. Az Úrnak tartozunk hálávaf azért, hogy nem engedte felettébb megpróbáltatni s magához szólította, amidőn a fájdalmak megtörték életerejét. Ez a hálatartozás az a harmadik igazság, melyre ! bennünket e gyászkoporsó tanít. Gyászoló kedvesei az elhunytnak! Ezekre a nagy és szent igazságokra gondoljatok, valahányszor a keserűség árvizei akarják elborítani szivetek, telketek világát. Gondoljatok arra az
