Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1921-02-06 / 6. szám

Harminckeííedik évfolyam.

6. szám.

Pápa, 1921 február 6.

DDNANTDLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahora a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. EE3 Megjelenik minden vasárnap, E3 A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. q

Az egyház szociális munkájának jelentősége korunkban.

— Folytatás. —

Az egyesületi jótékonyságban a hatósági jótékonyság ellentéteként túlságos nagy a szabadság. Az egyesület maga határozza el, hogy kit segélyez és kit nem. Az ilyen segélyezés teljesen függővé van téve a rendelkezésre álló eszközöktől. Van ben*e valami rendszertelenség, egyszer sokat ad, máskor keveset, az egyiket elhalmozza adományaival, a másikat figyelmen kívül hagyja. Ezzel szemben az egyházi szegénygondozás mentes mindezektől a hibáktól. Itt nem magánegyének cselekesznek, akik tetszésük szerint felveszik a szegény ágyét, vagy nem, hanem az egyház funkcionáriusai, akiket hivataluk kötelez, hogy a szegények segítségére menjenek. Itt az adományok bizonyos megállapodott szabályszerűséggel folynak be. A diakónusoknak a szükséget illetőleg szélesebb látókörük van és a segély elosztását megfelelőbben végezhetik. Mindez az egyházi szegénygondozásnak nagyobb állandóságot és szabályszerűséget kölcsönöz, anélkül azonban, hogy a szabadságát korlátozná. Tagadhatatlan, hogy a profilaktikus szegénygondozásban előnyben van az egyesület, mert új eszközökkel és ki nem próbáit úton és módon is segélyezhet, míg a diakonális gondozásnak a kísérletezéstől óvakodnia kell.

A keresztyén és a társadalmi filantrópia között egyik legfőbb különbség az, hogy a keresztyén filantrópia a személyiség és a jellem erejével hat, míg a társadalmi filantrópiában ilyen személyiségeket hiába keresünk. A keresztyénségnek semmi köze sincs a filantrópia fogásaihoz, amelyekkel segíteni akar másokon. A keresztyén filantrópia ezenfelül nemcsak anyagi, hanem lelki kenyeret is nyújt és így táplálja a testet és a lelket, tehát amannál tökéletesebb.

Lonkhuijzen azt állítja, hogy a betegápolás nem tartozik a diakonia körébe. Helyesebben odatartozik, de csak olyanformán, hogy pl. valamely kórház igazgatóságát a diakonia képezi s a diakónusok közül kerül ki a vezető s a diakonia a kórházért felelős. Ez, amint helyesen megjegyzi, nem egészen diakonális betegápolás, mert a szó szoros értelmében vett diakonális beteggondozás az, amikor diakónusok végzik a paciensek ápolását. így volt ez Genfben ; amint láttuk az „hospitaliers“ bent laktak a kórházban családostul

együtt és ezek végezték az ápolást. Ez a tiszta kálvini felfogást visszatükröző gyakorlat, amely bár kissé elmosódva, a diakonátus francia irányában mindvégig megvolt. Ezt azonban nem szabad összetévesztenünk a német vagy lutheri diakonátussal. Míg a német diakónus alapos előkészület után lép erre a megélhetést biztosító pályára és mint betegápoló teljesít szolgálatot, de az egyházzal sermsi jogi viszonyban sincs, addig a holland diakónus külön kiképzésben nem részesül és csak tiszteletbeli állást tölt be. Ha a Szentirásra támaszkodunk, akkor kívánnunk kell az egyházi diakonális munka e lényeges részét is. A betegápolás tehát a diakonia körébe vág és a diakonális hivatalból következik. Erre mutat a holland nyelvhasználatban kialakult felfogás, amely a közvélemény lerakódása, hogy a betegápolókat, akik ugyan az egyházzal semmi hivatali viszonyban nincsenek, gyakran „diaken“-nek nevezik, szemben a diakónussal, tehát egyházi hivatalt viselővel, akit „diakon*-nak neveznek, amely két szó tulajdonképen egyet jelent.

Ezzel kapcsolatban felveti azt a kérdést is, hogy a kórházak, szanatóriumok felállítása a diakonia feladata-e? Szerinte nem. Természetesen, ha a Laszkiféle diakonátus álláspontján állunk. De ha azt egyoldalúnak és hiányosnak tartjuk, akkor igen. A szegény betegek ápolása, gondozása az egyház feladatai közé tartozik. És ha felmerül a kérdés, hogy ki állítson fel ilyen intézetet, mert a szükség kényszerítőén parancsolja, nem habozunk azt állítani, hogy a diakonia (vagy több együttvéve) feladata az. Ha azonban erre nem képes, vagy ha könnyebb a szükség enyhítése egy szabad egyesület által, akkor kötelessége a diakoniának az alakuló egyesület támogatása. A hivő keresztyének szabadegyesületei minden egyházi hatóság felügyelete, vagy gyámsága nélkül már eddig is sok áldást terjesztettek és sokszor odafejlődött egy-egy általuk indított mozgalom, hogy a hivatalos egyházi szervek azt átvehették. A fő az, hogy az egyesületek s a diakonia között legyen összemunkálkodás és egyik a másikat támogassa. A partikuláris jótékonyság egyesületeivel az együttmunkálkodást intézményesen nehéz biztosítani, mivel ezek között nagyon sok a felekezetiig neutrális egylet. Egész más a viszony ott, ahol az egyesület a gyülekezet kebelében jött létre valamely speciális céllal, pl. ruhavarrás, betegség esetén étel nyújtása, háztartási segély stb. Ezek között is különb-