Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1921-09-25 / 39. szám

154. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1921.

A Kúnhegyesen, 1921 augusztus 23—25. napjain tartott Országos Egyházi Értekezlet

Memoranduma

a Magyar Református Egyház Főtiszteletti és Méltóságos Zsinatához.

(Folytatás és vége)

A megalkuvó és a keresztyén erkölcsi élet követelményeit figyelmen kívül hagyó gyakorlat, amely egyházunk életét megbénította, máris elnyerte büntetését abban, hogy híveink áldozatkészsége bezárult előttünk. Képzeljük el például, hogy együtt ül egy presbitérium és segélyért folyamodik egy-két ezer koronáért akkor, amikor a presbiterek bármelyike ez összeget azonnal kivehetné a zsebéből anélkül, hogy azt megérezné. Híveink filléreket dobnak a perselybe akkor, amikor százakat dobnak ki haszontalan dolgokra. Szegény a mi egyházunk? És azért szegény-e, mert tagjai szegények? Egészséges állapot-e az, hogy a család legtöbb tagja jó keresetben van és a családfő mégis nélkülöz? Egyik gyülekezet nyomorog, a másik bővelkedik, az egyház egyik tisztviselője nélkülöz, sok más pedig az anyagiakban nélkülözi a megélhetés elemi feltételeit.

Tudjuk, hogy törvényes jogunk van állami segítséget fogadni el abban az országban, amelynek nemzeti függetlenségének megtartásában és kulturális fejlesztésében Egyházunk tiszteletreméltó munkát teljesít. Teljes tisztelettel kérdezzük azonban a Főtiszteietü és Méltóságos Zsinattól, hogy szabad-e Egyházunknak elfogadni olyan segélyeket, amelyek nem törvényeken alapulnak és amelyeknek kiutalási módja kétségtelenül bizalmatlanságot árul el Egyházunkkal, mint erkölcsi testülettel szemben, amikor a segélyek nem Egyházi hatóságainkhoz, hanem ad personam utaltatnak ki és úgy állapíttatnak meg, hogy pl. a lelkészi fizetés kiegészítése alatta marad a tanítóinak, hogy a felekezeti és állami tanítók között bántó különbség tétetik stb. ? Nagy szükség lenne arra, hogy a magyar állam saját érdekében is mindinkább levenné Egyházunk és gyülekezeteink vállairól az iskolák fenntartásának óriási terheit, hogy Egyházunknak olyan segélyt és oly módon adni, hogy autonómiánkat és erkölcsi tekintélyünket meg ne csorbítaná s fő kép, hogy minden törvényes segély, a tanítói segélyektől föl a püspöki drágasági segélyekig csakis egyházi hatóságainkhoz utaltatnának ki.

De legyenek bár e külső segélyek autonómiánk követelményeinek megfelelők, még akkor is súlyos veszedelmet látunk abban, ha Egyházunk anyagi létének biztosítékát első sorban a külső, politikai változások esélyeinek bizonytalan talaján nyugvó segélyekben keresné és elhanyagolná a gyülekezeteink és intézményeink fenntartásához szükséges bőséges anyagi erők egyetlen bizonyos forrását, Egyházunk buzgó tagjainak Isten iránti hálájukból és Egyházuk iránti szeretetükből fakadó áldozatkészségét.

Ez az áldozatkészség azonban még fölébresztésre vár és együtt jár a hitbuzgóság fölébresztésével, határozott célok kitűzésével, a gyülekezeti élet megelevenedésével. Tekintve azonban egyházunk tagjai jórészének anyagilag sok tekintetben nem remélt módon való megerősödését, már most is megvalósíthatónak tartjuk azt, hogy a közalapi járulékok jelentékeny felemelése által egyházunk oly tekintélyes anyagi erőforrásokhoz jusson, amelyek már most lehetővé tennék azt, hogy egyházunk szellemi érdekei is megfelelő módon felkaroltassanak. így pl. rendkívül nagy szükségünk lenne külföldi összeköttetéseink és az elszakított testvéreinkkel való kapcsolataink állandó ápolására. Továbbá egyházunk kulturális érdekeiLmunkáló tudományos intézmény és különböző irodalmi és miszsziói vállalkozások hathatós anyagi támogatására.

Ha keressük az okokat, amelyek egyházi életünk jelen siralmas hiányait előidézték, az elsők között találjuk Egyházunkban a bibliai és kálvini fegyelmezés hiányát.

Egyházi fegyelmezésünk abban az alakban, ahogy az most törvénykönyvünkben szerepel, egy meder nélküli folyó, amelynek balról preventív, jobbról pedig lelki jellege teljesen hiányzik. A büntetés kenyér- és jogi kérdéseket állít előtérbe és hiányzik pl. az úrvacsorától való eltiltás, hiányzik az Egyházból való kizárás és visszavétel, amikben a fegyelmezés lelki célzatai is kidomborodnának.

Ha megvizsgáljuk a fegyelmi vétségeket, amelyek egyházi bíróságaink asztalán megfordultak, azt találjuk, hogy a hithűségbe és a közerkölcsiségbe ütköző cselekvények az egyháztagok részéről egyáltalán nem, az egyházi tisztséget viselők részéről pedig csak abban az esetben kerülnek bíróságaink elé, ha azokat magánbosszú viszi oda, vagy már közbotránnyá fajultak.

Kívánatos, hogy mielőbb szűnjék meg ez az áldatlan állapot, amely abból a körülményből származik, hogy Egyházunk közigazgatása és bírósága egymástól nincs elválasztva.

Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a legbölcsebb fegyelmi törvények sem fognak célhoz vezetni, ha Egyházunk előbb Isten előtti felelősséggel atyai szemlét nem tart az egyháztagok hit- és erkölcsi élete fölött és a rendes egyháztagok kategóriáját meg nem teremti.

Hitetlen, egyháziatlan és lelketlen embereket fegyelmezni csak úgy lehet, ha előbb azok megalázzák magukat, teljes szívvel megtérnek és hitükről vallást tévén, felvétetnek a testvéries fegyelem körébe eső gyülekezeti tagok közé.