Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-07-31 / 31. szám
122, oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1921. ként a felekezeti iskolai járulékokra nézve a 4508/1919. e. sz. rendeletben már ki jelentetett, az említett egyházi természetű, akár pénzbeli, akár természetbeni járulékok fizetésének kötelezettsége változatlanul fennáll Budapest, 1919. szept. 23. Huszár“. Ezek után már csak a végrehajtás foganatosítása következik. Elmondtam mindent, amit láttam, hallottam és tapasztaltam; amelyekről hozzám jelentések érkeztek, de ez az ügy még ezek után sem világos; még mindig van valami, ami bántja leikemet, s nem enged megnyugodni. Egy kérdés mered felém, mint egy sötét árny, amelyre gyarló elmém — bár sokat gondolkoztam felette — nem tud feleletet adni. Ez a kérdés a következő: Mi az oka annak, hogy a mi józan gondolkodásáról, éleselmüségéről ismeretes népünk nem képes belátni, nem tudja, vagy nem akarja hinni, hogy annak, a sokszor nagy családdal biró lelkésznek, tanítónak teljes képtelenség magát, családját fenntartani e mostani, szinte őrületes drágaságban, mikor egy napszám 60—100 kor., egy hold föld felszántása 400—600 K, egy öltözet ruha 5—8000 korona stb. Mi az oka annak, hogy egy gyülekezetünk, mikor lelkészválasztás előtt kértem aláírva a díjlapot, azt válaszolta: „Mi díjlapot nem ismerünk, hanem adunk a lelkésznek egy évre 1290 korona fizetést, abból megélhet. Nyíltan kifejezett, bevallott okaikat ismerem, de azok tarthatatlanok, képtelenek, talán maguk sem hiszik. Egyik az, hogy van a lelkésznek, tanítónak földje, éljen meg abból. Hiszen ez a föld meg volt ezelőtt 93 évvel is, mikor a díjlapokat szerkesztették; meg volt ezelőtt 62 évvel is, mikor azokat újra alakították. Akkor 60—80 krajcár volt egy napszám; 1 frt. 60 kr. volt egy hold föld felszántása, mégis az elődök belátták, hogy ebből nem lehet megélni, azért ajánlottak mellé termény- és szolgál mányjárulékokat is és szívesen aláírták a még most is kötelező díjlapokat. Másik az, hogy a lelkész nem dolgozik. Hiszen a lelkész hivatása, munkaköre ugyanaz volt akkor is, ami ma. Sem nem szaporodott, sem nem fogyott. A lelkek gondozása, az ige hirdetése volt a kötelessége akkor is, ma is. Hogyan van, hogy akkor senkinek eszébe nem jutott az, hogy a lelkésznek nincs dolga. Hogyan van az, hogy a közönség nem tudja belátni, miszerint a lelkésznek évenként kell legalább 120— 150 beszédet tartant. Erre idő kell, míg átgondolja, betanulja, elmondja. E mellett nem mehet el egész héten át napszámba. Harmadik ok az, hogy nagy a drágaság, nagy a teher. Hát a józanész nem tudja megérteni, hogy a drágaság forgatagában bent van a lelkész is, s hogy a terhek épúgy nyomják, mint bárki mást; hogy annak a lelkésznek sem adnak semmit olcsóbban, sőt a polgár ember még többet követei tőle munkájáért, fuvarjáért, mint bárki mástól, mint a zsidótól. S hogy az a fizetés csak egy mákszemnyivei sem több, mint ezelőtt 62 vagy 93 évvel volt a viszonyokhoz képest. Hát mi bántja, mi fáj a közönségnek ? Azt tudja, hogy a lelkész és tanító egyedüli pártfogója, tanácsadója, barátja, akt szívesen tanácsol, ír, fut, fárad, közbenjár érdekében és sok ügyében, bajában tud felvilágosítást adni, mellyel sokszor tetemes veszteségektől menti meg. Hogyan van az, hogy aki elmegy tanácsért, azt a lelkésztől vagy tanítótól megkapja, hasznára is lesz, s a lelkész vagy tanító ebbeli fáradozását ingyen, minden ellenszolgáltatás nélkül nyeri; mégis mikor a fizetésre kerül a sor — t. i. hogy azt évenként be kellene szolgáltatni —, akkor ugyanaz az atyafi áll a nép élére, s ő hangoztatja legjobban, hogy nem kell fizetni. Miben kellett változásnak történni? Mi ennek a rejtélynek a kulcsa ? Azt szeretném, azt várnám, hogy e kérdésekre maga a tisztelt nép adná meg az őszinte, igaz, elfogadható választ; ha már felidézte a nagy harcot, legalább nyílt sisakkal harcolna, nem pedig sötét titkok lepte alatt orvul, gáládul. De ezekre eddig nincs felelet. Vaüáserköicsi és hitélet. Mivel egyházlátogatás nem volt, ezért a valláserkölcsi életről csak annyit tudok, hogy sülyedőben van, sorvadásban szenved. Mindenütt a Mammon uralkodik. Lefoglalta magának az egész embert. Rabságban tartja a sziveket, lelkeket; igába fogta az embert. S mivel a világnak az az általános felfogása, hogy csak a földi javakban, gazdagságban van a boldogság, ennek gyűjtésére, összehalmozására fordítja minden erejét, minden idejét. Templomlátogatás, vallásosság, istenifélelem, erkölcs, alázatosság, szolgálatkészség, a szent célokra való adakozás, áldozatkészség kihaló félben vannak, mivelhogy ezeknek nincs szemmel látható, kézzel fogható hasznuk. Innét van az, hogy a templomok üresek, a lelkek közönyösek, mintha valami bódító mámorban szenvednének. Ebből a mámorból kezdi ébresztgetni híveinket mindenütt a harangbeszerzés. Ha ez istenháza iránti buzgó szeretetből, lelki szükségérzetböi származnék, akkor ez nagy lendületére mutatna a vallásos érzelemnek, egyházhoz való ragaszkodásnak, mert amint a tapasztalat bizonyítja, e célra semmi áldozattól sem riadnak vissza híveink. De ha mélyebben vizsgálódunk, azt látjuk, hogy nem azért voltak üresek a templomok, mert csak egy harang hívogatta a híveket, hanem azért, mert r.e.n emésztette a kebleket az Ur háza iránti buzgó szeretet Ezt pedig nem a kettős harangszó kelti fel a keblekben, hanem az Istenbe vetett erős hit, s ama főgondviselőbe, a mennyei atyába vetett bizalom; a Krisztus által szerzett váltságnak drága érdeme, s a Szentiéleknek bennünk munkálkodó ereje. Ha ezek hiányoznak, akkor a vallásos érzelem felébredéséről beszélni sem lehet.
