Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-01-16 / 3. szám
1921. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 11. oldal. kor az országpolitika keresztyén irányzata állandóan felszínen tartja a vallás ügyét. Nyúljunk hát csak bátran a törvényadta eszközökhöz. S kérjük ki rendcsináló munkánkhoz az államhatalom hathatós támogatását s akkor künn leszünk a hínárból, mostani elszomorító, sót szégyenletes helyzetünkből. Ne tűrjünk meg egyházainkban többé rendetlenségeket, különösen az adó és szolgáltatások megtagadását. E tekintetben kicsiny kezdetből kívánok kiindulni, remélve, hogy nagyot, hatalmasat fognak reá építeni a nagyok és arra hivatottak. A rémuralom napjaiban közhírré volt téve s bezzeg meg is hallotta mindenki, hogy nem kell egyházi adót fizetni, eleddig ugyanilyen értelmes, a jogrendet e ponton is helyreállító speciális hatósági rendelet nem jelent meg. Pedig e kérdés megkívánja a legalaposabb figyelmet. Százszor is ismételni kell a jog szavát, míg feledve lesz a szabadosság romboló szelleme. Szükség van ilyen rendeletre azért is, hogy megfelelhessünk a renitenseknek, ha kétségbevonják az állam hatalmi támogatását adóbehajtás esetén. Szükség van reá okos belátás szempontjából is. Mélyre gyökerezett a szabadosság bódító gyomja, gázzá, ahol tehetjük, legyünk okosak, mint a kigyó. Ha elmulasztjuk az egyetemes intő szót s lokálisan kezdjük meg az egyházi adók behajtását, ingerültség és dac támadhat nyomában, mely tényleg káros lehet. Ha azonban az egyetemes intő szó eredményre nem vezetne, akkor már melléktekintetek nélkül végre kell hajtani a törvényes intézkedéseket. Idejegyzem, hogy szigorú eljárás esetén számolni kell a kitérésekkel is. Ám e veszélynek is bátran szemébe nézhetünk. A dacból kitérők többnyire felekezetnélküliekké lesznek. Nos, a rémuralom idején megtanultuk mi is, megtanulta az államhatalom is, hogy mi az a felekezetnélküliség és kik azok a felekezetnélküliek? Nem vonom kétségbe, lehetnek közöttük tisztességes emberek is, de hogy kilencven percentjük a közel rémes múltban kommunista agitátor volt, azt alig lehet kétségbe vonni. Ezen elemek alatt az intelligenciából rekrutálódottakat értem, kiknél a vallási internacionálizmus azt jelenti, hogy nemcsak vallásuk, de Istenük sincsen. Közerkölcs és nemzeti szempontból egyaránt eminens érdek tehát, hogy a felekezetnélküliség ne terjedhessen. Mégis, mit tapasztalunk? Nem tudom, miként áll az ügy városainkban, de faluhelyen sem iskolai, sem óvódai pótadót nem rónak ki reájuk. Exempla trahunt. Igenis, némelyek csupán az egyházi terhek alól való szabadulási célzattal lesznek felekezetnélküliekké. Ilyen szempontból nézve, idesorozhatjuk a nazarénusok tekintélyes hányadát is. Ámbátor ezek istenhívőknek, vallásosaknak mutatják magukat, fölös számmal vannak köztük mégis az egyházi terhek elől bujkálók s tehetősebb nazarénus atyjukfiainak támogatását kereső önhaszonlesők. Általában a nazarénusok is felekezetnélküliség címén térnek ki az egyházból. Miért élvezhetnek az ilyen módon összeverődött felekezetnélküliek az egyház hű fiaival szemben ilyen anyagi előnyöket? Velük szemben is van konkrét indítványom. Hassanak oda vezéreink, hogy az 1868. évi XXXVIII. t.-c. 35. §-ában megszabott 5%-ig terjedő iskolai pótadó és az 1891. évi XV. t.-c. 18. §-ában megállapított 3%-ig terjedő óvódai pótadó kirovása helyett (mely rendelkezés általában úgy sincs végrehajtva a gyakorlatban) köteleztessenek a felekezetnélküliek olyan mérvű iskolai adó fizetésére, mint amilyen mérvű egyházi adót fizetnek az általuk elhagyott felekezet tagjai. Ezt a tehetős felekezetnélküli minden megerőltetés nélkül megfizetheti, a szűkösebb viszonyok között élőkre pedig ez nem teher. Felszámítandó pénzértékben a hívek által teljesített közmunka is. Mindjárt kevesebb vonzereje lesz a felekezetnélküliségnek, ha nem kerülhetik ki általa az egyházi és iskolai terheket. Szegények, koldusok lettünk, félre hát a múltak álliberálizmusával! Nem engedhetjük meg többé magunknak azt a luxust, hogy református hívek által fenntartott felekezeti iskolák költségeihez egy árva fillérrel se járuljanak a felekezeteken kívül álló nazarénusok, de gyermekeiket mégis a mi iskoláinkba járassák. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy nazarénus atyafiak képében farizeusokat hizlaljunk nagyokká, kiknek olcsó vallás kell, melynek nincs fizetett papja, mert a falu kondása is el tudja nékik szavalni, hogy * mi vagyunk a világosság, minden mások a sötétség fiai“, kiknek olcsó haza kell, melynek fegyveres védelmére ők nem kötelezhetők, hiszen akadnak még honvédők a „sötétség fiai“ közül is. Adóztassa meg ezeket is államhatalmunk a fent elmondottak szerint s majd meglátjuk, lelkesednek-e továbbra is olyan szörnyű módon az avatatlanok által beadott maszlagokért és kegyes szemforgatással, vakmerő együgyüséggel elmondott tökéletlenségekért? Tovább megyek. Nevelésügyünknél is van teendő. Arra kényszerített bennünket a szintén kényszerszülte numerus clausus, hogy csak a kiválóbb s közerkölcsi és nemzeti szempontból kifogástalan ifjakat részesíthetjük közép-, avagy felsőbb iskolai kiképzésben s bocsáthatjuk őket közpályákra. Tegyük mi is és tegye javaslatunkra az állam is az elkerülhetetlen szelekció alapjává a valláserkölcsi szempontot. E célból minden középiskolai tanuló vagy egyetemi hallgató helyeztessék illetékes lelkészének valláserkölcsi felügyelete alá s minden szünidő után vigyen magával illetékes lelkészétől bizonyítványt arról, vájjon látogatta-e a templomot? élt-e úrvacsorával? nem tanusított-e illetlen vagy egyenest erkölcsbe ütköző viselkedést? Beiratkozások alkalmával egy tanulót se legyen szabad fölvenni az illetékes lelkész által kiállított valláserkölcsi bizonyítvány nélkül. Kérem püspök urunkat, ki annyi odaadással viseltetik főiskolánk ügyei iránt, léptesse életbe e rend
