Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)
1920-11-28 / 19. szám
64. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1920. tévedés. Azt a földet, néhány hagyománytól és ajándéktól eltekintve, nem a gyülekezetek adták. Nem is adhatták, mert nem volt nekik "miből. adni. A mi gyülekezeteink a legnagyobb részben volt úrbéres községek s mikor az úrbéri elkülönítés volt: az egyházi tisztviselők javadalmához tartozó földeket nem az úrbéri-, hanem az "allodiális, örökbirtokok testéből hasították ki, olyan családok birtokából, amelyeknek nagy része rég elveszett, rég kihalt, vagy nem is tartozott a mi egyházunkhoz. Még kevésbbé helytálló pedig az a szintén legújabban kidobott jelszó, hogy ha a kisbirtokos egyháztagnak meg kell élnie a maga kis birtokából: megélhet abból, minden egyéb hozzájárulás nélkül, az egyházi tisztviselő is. Az a kisbirtok bizony az őstermelőt sem tartja el, hanem igenis el-, tartja a saját és hozzátartozóinak munkaereje, melyet egész teljesítésében a gazdálkodásra fordíthat, jiz állatneveléstől a verejtékes, kenyéradó aratásig. De hát az egyházi tisztviselőnek, tanítónak, lelkésznek a maga munkaerejét, testi, lelki tehetségeinek a legjavát egészen" más téren kell felhasználnia, értékesítenie, ha csak a javadalom élvezhetésének a jogalapjától elesni nem akar! Bizony azok a sokszor annyira lekicsinyelt „régiek“ évszázadokkal ezelőtt nagyon is jól tudták, mit csinálnak, midőn a díjlapokba a közmunka és terménybeli járandóságok által azok legértékesebb, legbiztosabb anyagát beállították, mert a gyülekezetek éppen ezzel járulnak a tisztviselők javadalmazásához, ez a hívek terhe s ezáltal van joguk ahhoz, hogy lelkészeiket és tanítóikat maguk válasszák s azokat a „mienknek“ mondhassák. Pedig azoknak a régieknek igazán sokszor nem volt ám feleslegük, ha csak az az erkölcsi jó érzés nem, mely belátta, hogy a Krisztus szolgáit a Krisztus egyházának kell eltartania. Nem mondom én, hogy a falu ma tejjel-mézzel folyó Kanaán földje, mert annak az őstermelőnek is van terhe, gondja, baja, sokszor több a kelleténél: de hát más zivatarok is átzúgtak ám már mi felettünk! Mikor fizetni kellett kilencedet, tizedet, -füstpénzt, adót g amellett még idegen zsoldosok ülték meg a falukat évtizedeken keresztül; javaikat elrabolták, felélték, pénzüket kizsarolták s jöttek olyan nyomorúságos esztendők is, hogy egy népe* falunak a legraódosabb gazdái közül is csak kevesen tudtak, messze városban, egy-egy kenyeret vásárolni: sátoros ünnepek alkalmával ; egyébkor pedig nem volt kenyér az asztalon. És mégis tudtak templomot építeni, iskolát fundálni, mert istenben éltek és szivük igazán a Szent Léleknek temploma volt. Csak akarni kell! s kölcsönös megértéssel, kölcsönös bizalommal, nem feledve egyfelől, hogy a jus summum nagyon sokszor édes testvére a summa injuriának, másfelől, hogy akik e szent dolgokban forgolódnak, azokból élnek: minden egyes gyfllekezet belkörüleg rendezheti a maga, bár nehéznek látszó anyagi ügyeit ma is, míg egyházunk törvényhozása, a viszonyok változtával, e fontos kérdésben, lehetőleg minden érdeket kielégítőleg intézkedni tud. Csak a jóakarat legyen meg! Ahol pedig éppen ez a jóakarat hiányoznék; ahol az önzés kősziklává változott: szét kell zúzni azt a törvény erejével, még ha úgy látszó veszteséggel járna is az! A Krisztus anyaszentegyházának temploma élőkövekből áll; az élettelen darabok lehullása nem jelent veszteséget; magát a templomot pedig a poklok hatalmasságaitól sem féltem, mert Krisztus annak a szegeletköve! (Vége kör.) Medgyasszay Vince. Tisza István szeretete. a. Boldog, aki hisz abban, hogy vannak emberek, akik a szeretetet valósítják mindvégig. Mert azokat követni önnőn életünk és kortársaink boldogítása. Tisza oszlopa volt a magyarságnak. Fénye, vezére. Ha tudtunk volna hinni abban, hogy ő a szeretetet valósítja mindvégig, követtük volna öt s vele önnön boldogságunkat munkáltuk volna. De nem tudtunk hinni. Szivünket olyanok ejtették rabul, akiknek, ha hazaszeretetük kétségbevonhatatlan is, de ennek a drága erénynek nagyon is mellé,' néha fölé is helyezték egyéni, vagy pártcéljaikat — s boldogtalanokká lettünk. Tisza nem tartozott a léhák közé. A léha ember, ha dolgozott valaha, azért dolgozott csak, hogy vagyont gyűjtsön, amely dolqgtalan szórakozásokra alapul szolgáljon. Neki születésénél fogva rendelkezésére állott a vagyon. De lelke parancsolatot vett az Istentől: a munkaparancsot. Ezért ifjúsága és férfikora a munkálkodás alapját, a tudást rakosgatta ernyedetlen szorgalommal s szivének trónusára a kötelességteljesítést ültette. Nemzete irányábán érezte munkárakötelezettnek magát. Nemzet, keresztyénség, Isten — ezek a szent fogalmak s az irányukban való kötelességteljesítés át meg átitatták lelkét. Istent, mint égő napot, állandóan látta élete fölött ragyogni. Nemzete sokkal hatalmasabb mértékben igénybe vette szolgálatait, mint keresztyén felekezete —, talán az a féltő szeretet, mellyel a gondjára bízott nemzetet vezérelgette, eredményezte azt, hogy lelkének két fényezője, nemzetszeretete és a keresztyénségszeretete között figyelme néha jobban fordult az előbbi felé. Elébe tolongott magyar fajának sok-sok szenvedése s midőn a fényrederítés útjait tervezgette, azok a tolongó szenvedések könnybe boríták szemeit s nem látta - miattuk keresztyén hite egyik alaptételének tiszta ragyogását. Olyan hiba volt fez, amelyik a legfőbb élesztője volt az ellene izzó pártszenvedélyeknek s végeredményében. okozója halálának, de amelyet oly könnyen meg tud néki bocsátani ma a nem várt óriási szenvedések alatt zokogó nemzete. Akkor nem hittük, ma látjuk, hogy ez a lesiklás is érettünk való szeretetböl történt. ^
