Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)
1920-10-17 / 13. szám
40. oldal. 1920. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. alatt levő egyházi hatóságainkhoz és,tanintézeteinkhez meg sem küldetett. Továbbá sem a tervbevett ismereteknek, sem iskoláink szellemének megfelelő tankönyv nem áll rendelkezésre s minthogy tankönyv rögtönözve elő nem állítható: pusztán a tanár egyéni belátására bizni ily nagyfontosságu tantárgy előadását — mint épen a közelmúlt szomorú tapasztalatai is mutatják — helytelen és elhibázott dolog lenne, ennélfogva zsinatunk felfogása szerint mellőzhetetlenül szükséges, hogy az ismeretek tanítása részletes utasítások mellett, a legszigorúbb bírálaton és approbáción átment tankönyv alapján történjék. (Vége köv.) Egység felé való zarándoklás. Tiz évvel ezelőtt fogant meg a gondolat a keresztyének egy kicsiny csoportjában, — egy kora reggeli úrvacsorával való élés alkalmával, — hogy Krisztus szétszakadozott egyházának egysége felé való külön zarándoklatban egyesüljenek. Nem emberi tervezet volt, hanem alázatos törekvés arra vonatkozólag» hogy az Úr gondolata és akarata szerint járjunk el, aki úgy imádkozott főpapi imájában, hogy mindnyájan egyek legyenek. E szerény kezdet világmozgalommá nőtt, úgy hogy a ,, Faith and order* mozgalom genfi világkonferenciájának, mely most végződő t, bevezető gyűlésén 80 egyház és 40 nemzet volt képviselve. E konferencia mértföldjeíző utunkon és egyáltalán bizonyságot tesz a Zarándokók szelleméről is, akik közül némelyek, mint pl. a «németek és a románok, nagy áldozatok árán jöttek el. * Utunk hosszú. A keresztyéneknek többe került ezer esztendőnél a szétszakadozottság távoli országának elérése, amelyben most élnek. A visszatérés se történhetik meg tehát egy pillanat alatt. Némely zarándok, ^akiket tiz évvel ezelőtt ragadott meg először az egység látomása, nem remélték egyáltalán* hogy ily rövid idő alatt oly messzire is jutunk, amennyire tényleg jutottunk. A kisértés erős, hogy megelégedjünk lassú haladással és kielégíthessünk jóval kevesebbet, mint Isten arra vonatkozó akaratával, hogy a földön az emberek között egy látható, szerves egyháza legyen. Részleges egység lehetségesebbnek tetszik és különös, bizonyos célokból való egyesülés csábitó, azonban ezek távolról se közelítik meg a célt. Tehát az Isten akarata szerint való lehetetlenség az egyedüli magas cél az emberi képesség számára. Mint holtbizonyos tényt engedtük érvényre jutni gondolkodásunkban a keresztyén szétszakadozottság szükségszerűségét, mintegy megvakulva az előtt a tény előtt, hogy az egység az első és nem az utolsó feltétele annak, hogy Isten uralkodjék az embereit világában. A szétszakadozottság tülekedése megrendítőleg, visszataszítólag hat a szétszóródott és pásztor nélkül való világra, mely vezetőt keres és nem talál. Az egyházak teljesítménye, a legelsőké és a legutolsóké, egyénileg vagy társadalmilag, szánalmasan csekély, nagyszerűen hangzó programmjával és igényeivel szemben. A keresztyénség csődje — és csődbe jutott — az önmagában meghasonlott ország elkerülhetetlen csődje. S mindaddig ez állapotában marad, mig egy-, ségre nem jut és mindaz a privilégium és gazdagság, amelyet külön-külön mindenik élvez, rendelkesésére nem áll-valamennyinek. * A zarándokok egy pillanatig sem áltatják magukat azzal, hogy a cél felé való útnak csak egyetlen módszere van, mely részükről a „Faith és Order“ (Hit és egyházszervezet) feletti konferenciázás, de azt már igenis állítják, hogy az ő céljuk az egyetlen cél, és hogy a szellem, amelynek a konferencia megtestesítője, az egység felé zarándok és számára az egyedül lehetséges szellem — a fiúi lélek, mely Isten céljait sajátjaként ismeri fel és a testvéri- lélek, mely minden keresztyént mint szeretett% testvérét igényli. Hosszá időn keresztül erőteljes lánggal lobogott a vitatkozás tüze a kicsi és nagy egyházakban s befeketített és kiszárított sok nagyszerű tételt. S a tfiz még mindig nem aludt kiN A vitatkozás szelleme még ma is gyönyörködik dialektikai győzelemben, — micsoda üres győzelem az — s kárörvendezve újjong a legyőzött ellenségen. A konferencia szelleme az igazságból való s őszintén sir afelett, hogy áthidalhatatlan mélységek táfonganak a feíekezetek közt és hogy jó emberek elidegenültek egymástól. A vitatkozás háború, mig a konferencia a békességet keresi. A vitatkozás hevében a felek csak a maguk meggyőződéseivel törődnek, a másokéval igen keveset. A konferencia az arany sza-l bályt alkalmazza az egymással szembenállókra és egymás meggyőződésének kölcsönös tiszteletét kívánja. * ' A zarándokok egy hétig konferenciáztak Genfben. A véleménybeli különbségek világos- körvonalakban feltárultak előttünk s közvetlen kiengesztelésül még csak a látóhatáron se tűnt fel, mindamellett egyszer se halottunk kemény, nyers, makacs beszédet. Az általános közhangulat az volt, hogy a nehézségek bátor feltárása és nyilvános megcáfolása, megvitatása az egyedüli 'nehézség, akadály a megoldás tekintetében. Amik mint ellenmondások jelentkeznek, azokban oly értékek rejlenek — ez a titka erejüknek, — hogy amikor végre harmonizáitatnak isten tervének egészével, úgy tűnnek fel, mint a tökéletesség szükséges, kiegészítő elemei. Az egyháznak, amilyennek Isten gondolja azt, az általunk kontemplált egységnek, ez egyház ihletése forrásainak, az élő hit legjobb nyelvbeli kifejezésének tanulmányozása foglalkoztatta a konferencia alatt a zarándokok imádságát és gondolatait s még hosszú ideig ez fogja foglalkoztatni. Első a hit (Faith), azután következik a szervezet (Order). Az élet benső elve, az ideál az első, aztán jön a
