Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)
1920-08-29 / 6. szám
Harmincegyedik évfolyam. 6. szám. Pápa, 1920 'augusztus 29. DÜNANTDLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. £3 Megjelenik minden vasárnap. GE3 A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez & reklamációk intézendők s v i világi elem újabb hivatása egyházunkban. * A napokban megfordult a kezemben az a gondnoki székfoglaló beszéd, amelyet 1902-ben gróf Tisza István mondott a nagyszalontai egyházmegye közgyűlésén. Sajátszerü melegséggel és őszinteséggel tárta fel a beszédben ez a nagy lélek a vallásra, református egyházunkra vonalkozó legbensöségesebb gondolatait. Egyike ez a beszéd a legnagyobb szabású szónoki alkotásoknak, amelyeket gróf Tisza István ref. egyházunkban való közéleti szereplésében mondott. A beszéd hatalmas architektúrájából >z- alkalommal csak egyetlen momentumot ragadok ki. Az utolsó szónokilag rendkívül emelkedett rész nagyszerű világosságot vet arra, hogy egyházunk virágzása és fejlődése a világi elem öntudatos és odaadó közreműködésével áll kapcsolatban. Milyen ez a közreműködés? Olyan, mint gróf Tisza Istváné volt, aki mikor az egész monarchia hajójának a kormánykerekén tartotta is a kezét, egy percre sem szűnt meg hűséges és szerető fia, kifogástalan buzgalmu tisztviselője lenni' református egyházunknak. \ Manapság egyházi életünkben tömegesen mutatkoznak az új irányú kezdeményezések. Itt is, ott is felbukkan egy lebilincselő gondolat, egy szélesebb perspektívát mutató felfogás, de mindez a legtöbb esetben csupán a szappanbuborék pillanatnyi káprázatos létével gyönyörködtet bennünket, aztán megint előttünk a való élet a maga sivár kietlenségével, érzéseinek, törekvéseinek szinte bábeli zűrzavarával. Az a körülmény, hogy ezt a néhány sort a világi elem újabb egyházi érvényesülése eszméjének szentelem, egyáltalán nem akar lekicsinylése lenni annak az igazán értékes és nemes közreműködésnek, amely eddig a világi elemet egyházi közéletünkben jellemezte. Büszkén mutathatunk rá egész sorára azoknak a férfiaknak, akikre nézve egyházi életünkben viselt tisztük nem volt puszta dekórum, de a becsületes jóakarattal, Isteif előtt érzett kötelességtudatból vállalt komoly munkaalkalom Isten országának építésére. Ezek az emberek nem nézték a díszt, nem nézték a fizetséget — amelyről legtöbb esetben szó sem lehetett —, csak aria irányították a figyelmüket, hogy hol és mit lehet cselekedni szeretett egyházuk érdekében. Megelégedtek a legnagyobbal, a hűségesen teljesített kötelesség boldogító tudatával. Nagyon jól eső és felemelő az az érzés, hogy ezek az emberek most, a nagy krízisek idején is tanáccsal, tettel, szivük jelegével, elhatározásuk szilárdságával velünk vannak, sőt velünk lesznek a jövendőben is. Két gondolat van, amit most hangsúlyozni akarok. Az egyik, hogy egyházi életünk adott viszonyai között is több szerepet kell nyújtani kipróbált erejű és buzgalmu világi férfiainknak. Nem nagyon szerencsés irányú fejlődés az, hogy mi, az egyháziak, a dolgok intézésében mind többes több részt kívánunk, vállalunk. Tömérdek kényes kérdés merül fel, ahol a legjobb akaratú ténykedésünk az érdekeltség látszatánál fogva ab ovo megvan bénítva. Csak egy példát a sok közül! Itt az a lappangó, de elkeseredett küzdelem, amely sok helyütt a gyülekezetek és a lelkészek között a fizetési kérdések miatt folyik. Mindig szerencsétlennek tartottam, hogy a lelkészeknek jogos érdekeikért minden magasabbrendü világi támogatás nélkül kellett síkra szállniuk, elkeseríteniük a maguk, a gyülekezetük életét akkor, mikor egy-egy tekintélyes világi hívünknek már a puszta megjelenése, a kérdés merituma iránt való jóindulatú és tárgyilagos érdeklődése is fél sikert biztosított volna. Ez a küzdelem, mely a forradalmak hatása alatt elérte a forrpontot, még minidig megvan, utóhangjai még évekig el fognak tartani, a parázs ott ég a hamu alatt; sok seb fájni fog ezután is, holott, ha kellőleg tájékozott világi férfiaink a kiegyenlítés munkájába belevonatnának, a gyógyulás esetleg momentán is bekövetkezhetnék. Kérjük és hívójuk őket a segítésre. Egy bizonyos. Az, hogy ők készségesei! és szívesen jönnek, csak az alkalmas formát találjuk meg közreműködésükre. A másik szempont, amely e sorok Írásánál vezet, annak a propagandának a gondolata, amelyet a világi elem minél szélesebb körű érvényesülése szempontjából a jelenben s a közel jövőben folytatni kell. Aki a maga szűk és megszokott környezetébe be nem gubózik, de a forrongó eseményeket magasabb s hogy úgy fejezzem ki, történeti távlatokból szemléli, az tudja, hogy most jövendő létünk, erőink teljes elsatnyulásának vagy hatalmas és propagativ kibontakozásának kérdése forog szóban. A nemzeti élet4' újjászületésében Isten a feladatoknak szinte mérhetetlen gazdagságát bízta ránk. Élesztőnek szánt bennünket a nemzet kovászában. Ma még talán nem ütött az
