Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)

1920-07-17 / 3. szám

Harmincegyedik évfolyam. 3. szám. Pápa, 1920 juüi^s 17. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. EJ MEGJELENIK IDŐKÖZÖNKÉNT, A FELMERÜLŐ SZÜKSÉGHEZ KÉPEST. {=] Szerkeszti és kiad a a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. E=3 A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendök. q Tanév végén. A főiskola folyosói a júliusba is benyúló tanév után elnéptelenedtek, elcsendesedtek. Egy nehéz küzdelmek között befutott tanév merült el az elmúlás tengerében. Annak, aki ennek az évszázados intézménynek sorsát meleg szeretettel és érdeklődéssel kiséri nyomon, szive itt, a főiskola kongó ivei alatt megtelik ünnepi érzésekkel, hálával a Gondviselés iránt, aki az ő nagy és szent ügyét, bár száz nehézség között, mindeddig megsegítette. Lelkünk önkéntelenül visszafordul az egy­­évvel ezelőtt lezajlott fájdalmas eseményekre. Keserű, szomorú emlékek zaja kel a szivünk­ben. Már úgy látszott, mintha a felkorbácsolt népszenvedély hullámai végképpen elborították volna a magyar kultúrának ezt a diadalmas fellegvárát is. A főiskolát elvették anyaszent­­egyházunktól s a tanácsköztársaság tulajdoná­nak nyilvánították. Valami szomorú, titkon élő, de rendületlenül reménykedő vegetáció maradt csupán e megszentelt falak között. Sivár, kietlen hónapok szállottak tova ólomszárnyakon, melye­ken át mintha folytonosan a temetési harang kongását hallottuk volna. Temettek. Temették ennek az intézetnek diadalmas múltját, remény­séggel és nagy hivatásokkal terhes jövendőjét. Sok-sok szív szorult össze fájdalmasan, sok lélek kereste fel gondolatban a szétdarabolt Magyarország minden vidékéről az Alma Matert. Sokan könyörögtek Istenhez, várták epedve annak feltámadását. Oh mennyi nyomorú­ságot kellett elhordozni, mennyi reménytelen vívódást kellett átélni addig, mig végre fel­hangzott a diadalmas szó: „Resurrexit!“ A mélyre ható Erizisben, a hónapokig tartó tetszhalálban főiskolánk nem semmisült meg. A múlt év augusztusában a dunántúli egyház­­kerület visszanyerte legdrágább értékét, féltve szeretett főiskoláját. Külsőleg minden látszólag épen maradt. A falak diadalmasan szegeződ­­tek az ég felé. A régi alapok legalább szám­szerűleg túlnyomó részt megvoltak, úgy hogy laikus szemlélő valami egészen természetes folyamatnak tekintette, hogy az intézet vezető­sége s tanári testület egyszerűen csak felveszi a fejlődésnek azt a fonalát, amelyet néhány hónap óta kezéből kiejteni látszott. A valóság azonban az volt, hogy az inté­zet úgy anyagi, mint szellemi tekintetben súlyos veszteségeket szenvedett. Bízunk Istenben, hogy a kom műn eszmei tartalma lényegében véve teljesen nyomtalanul suhant el úgy az intézet tanári karának, mint a növendékeknek hazá­hoz és Istenhez ragaszkodó lelki világa felett. Hisszük, hogy hiába hangzott átképző tan­folyamok, „ifjúmunkás“ organizációk kereplője, itt mindenki hű maradt azokhoz a szent meg­győződésekhez, amelyek ennek az intézetnek legbiztosabb és legszilárdabb alapkövét alkotják. De tagadhatatlan, hogy a bennünket körül­vevő világ szellemi képe gyökeresen meg­változott. Nem a főiskola által, de olyan külső tényezők által, amelyeknek lassan ölő és romboló munkáját a kommün csak teljesebbé tette és világosabban tárta a világ elé. Mi, akik hivatásunknál fogva mélyebben s intenziveb­ben foglalkozunk az ifjú lélek fejlődésével, tudjuk, hogy az a szellemi színvonal, amely­nek sekélyessége miatt már a háborút meg­előző évtizedekben keservesen panaszkodtunk, a háborús évek során át mint szállt le mind rohamosabban. A múlt tanév tragikus vége s a jelen tanév kezdetén mutatkozó rendkívüli nehézségek vakító fényt vetettek arra az óriási feladatra, mely főiskolánkra legelőbb a régi standard visszaszerzése tekintetében várakozik. Mint általános tünetet, amely nemcsak a mi munkamezőnkön mutatkozik, de a szellemi és anyagi életnek egyéb területein is, fájdalmasan kellett megfigyelnünk, hogy a munkátlanság ragályt terjesztő légkörében mint ernyed el sok egyébként becses munkaerő, mint jár a lélek mint alantasabb rétegekben a maga cél­kitűzésével és eszményeivel. Fájdalmas szivvel jegyzem ide sokunk tapasztalataként azt a paradoxonnak látszó igazságot, hogy mikor köröskörül az anyagi lét nyomorúságai miatt hallatszik az állandó jajveszékelés, az emberek

Next

/
Oldalképek
Tartalom