Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)

1920-03-14 / 1. szám

2. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1920. vetették magukat s ott akarnak befolyást biztosítani maguknak. Mint nagyhangú szóvivők folytatják tehát a kommunizmus alatt megszokott támadásaikat az egyház és annak belhivatalnokai ellen; a hiveket az egyházi adózás megtagadására izgatják s mert a ma­gyar ember mindig szívesen hallgatta, ha arra biz­tatták, hogy ne fizessünk, megtévesztették gonosz indulatu lármájukkal a gondolkodni nem nagyon sze­rető egyszerű elméket s ezzel veszélybe sodorják a gyülekezetei, megkeserítik a belhivatalnokok életét. Ezek a nyíltan folyó izgatások végeredményben a nemzet és haza ellen irányulnak ugyan, de mert a külső forma más, a politikai hatóságok nem vesznek róla tudomást. Magunknak kell tehát gondoskodnunk arról, hogy a gyülekezeteket az ilyenek igája alól fölszabadítsuk. Felhívom tehát a lelkész urakat, hogy mindazon választásokról, amelyek 1918 október 31. óta történtek, tegyenek jelentést az esetben, ha ezek a választások nem a törvény rendelkezései alapján történtek, hanem a presbiterek izgatás és terrorizálás folytán mondtak le. Tegyenek pedig jelentést az es­peres urakhoz, akik e jelentést lesznek szívesek to­vábbi intézkedés céljából közölni velem is. Arra is kérem a presbiter urakat, hogy az ilyen izgága egy­háztagok neveit közöljék az esperes urakkal, hogy azok megfelelő módon intézkedhessenek. Nem szabad elzárkóznunk az elől sem, hogy az ilyeneket rendes fegyelmi eljárással töröljük a gyülekezeti tagok közül. Itt az ideje, hogy a presbitériumok kérlelhetetlen szi­gorral, lelkiismeretes buzgósággal teljesítsék köteles­ségüket: mentsék meg az ősöktől örökölt legszentebb kincsünket, mentsék meg a gyülekezeteinket. Elvárom, hogy a presbitériumok ha haza, nemzet, egyház, egy­házi hivatalnokok ellen való izgatásról értesülnek, azt azonnal jelentsék az egyházi hatóságoknak; az ille­tékes esperes úrnak és nekem, mert a bajt, minél jobban megerősödik, annál nehezebb orvosolni. Lehangoló jelenség gyülekezeteink éleiében az egyházi járandóságok kiszolgáltatásának kérdése. Azt, hogy ebben a kérdésben évről-évre alkudozási tör­ténjenek, nem tartom a lelkészi állás tekintélyével és méltóságával összeegyeztethetönek; ez ellen tiltakoz­nom kell. Mi nem akarjuk a háborús konjunktúra kizsákmányolását, nem akarunk másoknak elitélendő, sőt megvetésre méltó példája szerint nagy vagyonokat harácsolni össze, ami egyébiránt is a gyülekezet anyagi megsemmisülését vonná maga után, kivált ott, ahol bor és nagyobb mennyiségű fa fordul elő a díjlevél­ben; de azt megköveteljük, hogy lelkésztársaink tisz­tességes megélhetése biztosíttassék. A díjlevelek kér­désének kikapcsolásával ez a kérdés az egyházi ható­ságok a zsinat és kerületünk ide vonatkozó határozatai alapjan oldassé^ meg s az ő kivételes megállapításuk mindkét félre kötelező s vonakodás esetén azonnal végrehajtandó legyen. Hazánk oly válságos helyzetben sohasem volt ezer esztendős fennállása alatt, mint éppen most. Hazánk kirabolva, országunk szétdarabolva, nemzetünk az erkölcsi elernyedés örvényének szélén. Megteremtve gyülekezeteink belbékéjét s azokban életre keltve az egymást megértő szeretetnek lelkét, magunkat juttatjuk abba a helyzetbe, hogy imádott hazánknak minden ál­dozatra kész lángoló lelkesedéssel siethetünk meg­mentésére. Munkára tehát szeretett lelkésztársaim, kedves atyámfiai, híveim és testvéreim az Ur Jézus Krisztusban. Töltsétek be ti felőletek való jó remény­ségemet. A Mindenható Isten áldása kisérje szent hazánkért, nemzetünkért és Krisztus anyaszentegyhá­­záért való buzgólkodástokat. Pápa, 1920. évi március hó 10-én. Áldását küldi rátok és minden Ti hozzátok tar­tozókra, szerető lelki atyátok az Urban : Németh István _________ püspök. 96/1920. szám. Nagytiszteletü Lelkész Úr! A háború nyomán fakadt szenvedések között legfájóbban érinti lelkünket Szibériában visszatartott hadifoglyaink szivettépő szánalmas helyzete. Nem az fáj nekik és nekünk, hogy ott nincs nyár, a természet kihalt, hogy a pacsirta nem száll a levegőben, hogy a csalogány nem zengi dalát este-reggel: de fáj a rongyokban járás, fáj a hazagondolás, fáj a bajtárs­­temetés, az „ismét kevesebben vagyunk“ tudata. Mert éhségtől és hidegtől elcsigázva, agyongyötörve, ki­merülve egymás után hullanak véreink Szibéria hó­mezőin, fogolytáboraiban. A fiák, az apák, a férjek, a testvérek pusztulnak. Hogy a nyugati művelt népek tétlenül nézik ezeket még a pogány világot is meg­szégyenítő eseményeket, azzal csak annak adják tanu­­jelét, hogy nem veszik észre kultúrájuk kendőzött arcán a hullafoltokat: de ha mi is tétlenek maradunk, nemzetgyilkosaink táborát növeljük. Azért, miután a békeküldöttség a békeszerződés 144. és 145. pontjával szemben sürgeti a hadifoglyok hazaszállíthatásának haladéktalan eszközlését, még a békeszerződés ratifikálása előtt s minthogy a 147. pont értelmében a hazaszállíttatási költségek Magyar­­országot terhelnék, szembe kell szállnunk a „lehetet­lennel“ és erőnket meghaladó áldozatot hozni a nem­zetmentés érdekében. Tisztelettel felkérem tehát Nagy­­tiszteletüségedet, kinek keresztyén lelkülete nem tűrné meg az akció bővebb méltatását, szíveskedjék folyó évi március hó 14-én alkalmi beszédet mondani s a hiveket hadifoglyaink felsegítési és hazaszállítási költ­ségeire való adakozásra felhívni. A befolyó adományok „Az Oroszországi és Szibériai Hadifoglyok hozzá­tartozóinak Egyesülete“ Budapest, VI., Andrássy-út 8. címre küldendők. A gyűjtés eredményéről szives értesítést kérve, őszinte tisztelettel maradtam Pápán, 1920. évi február hó 27-én kész szolgája: Németh István ; , püspök.

Next

/
Oldalképek
Tartalom