Dunántúli Protestáns Lap – 31. évfolyam – 1920.

Lapszámok - 1920-03-14 / 1. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. EEí MEGJELENIK IDŐKÖZÖNKÉNT, A FELMERÜLŐ SZÜKSÉGHEZ KÉPEST. E3 Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. l=i A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. q HIVATALOS RÉSZ. A dunántúli református püspöktől. -' 552/1920. szám. Nagytiszteletü Lelkész, Tekintetes Tanító, Tisztelt Előljáró Urak! A tanácskormánynak az erkölcsi világ- és jog­rendben véghez vitt pusztításait eltakarítani törekvő munkám közben fájdalommal kellett meggyőződnöm a felől, hogy a bolsevizmus nem csak nemzeti csapás és szerencsétlenség volt, hanem veszedelmes fertőző betegség, amelyből kigyógyítani teljesen a még nem egészséges lelkeket egyik főfeladata a nemzet életét és jövőjét biztosítani akaró nemes munkának, különö­sen pedig elsőrendű szent kötelességünk nekünk, lel­készeknek, akiknek a hivvekkel való naponkénti érint­kezésünk erre lépten-nyomon alkalmat ad, hivatásunk pedig szinte kényszerít. Jogosultnak látom ugyan azt a jóhiszemű föl­tevésemet, hogy a par excellence magyar református egyház lelkészi kara s elöljárósága a nagy elődök példáját követő lelkesedéssel vett s vesz részt abban az áldozatos szent munkában, amely ma minden be­csületes magyar emberre vár, a legközelebbi célra s az eredményre való tekintetből indíttatva érzem ma­gamat mégis arra, hogy a következőket kérjem lelkész­társaim, a tanító urak és elöljárók szives figyelmébe. Amilyen szoros a kapcsolat a reformáció felfo­gása szerint egyház és iskola között, olyan belső melegségtől, tisztelettel párosult bizalomtól, egymás munkáját megértő, támogató s megbecsülő szeretettől áthatottnak kell lenni a lelkész és tanító közötti vi­szonynak, hogy egyházépítő s nevelő munkájuk áldá­sos hatása érezhető legyen a gyülekezeti s iskolai élet egész terén. Egy közös cél lebegjen szüntelenül szemeink előtt: Istennek országa s ennek határain belül hazánk, nemzetünk jövője, amelyet a keresztyén vallásos világnézet és életfelfogás sziklaszilárd erkölcsi alapjára kell fektetni s azon felépíteni. Okosan át­gondolt tervszerűséggel kell tehát irányítani, vezetni a hitéletet öregeknél, ifjaknál, nőknél", férfiaknál. A Krisztus szerint való élet megalapozására, mélyítésére minden alkalmat fel kell használni s e tekintetben legkiválóbb segédeszköz az énekkarok szervézése mel­lett gyermekdélutánok, vallásos esték rendezése. Ebbe a munkába bele lehet vonni a gyülekezetnek majdnem minden valamire való tagját vagyoni különbség nélkül .az által, hogy szerepet adunk nekik, arra betanítjuk s így megnyerjük a családok érdeklődését munkánk iránt, előkészítjük tehát azt az időt, amikor már majd a lélek gyümölcseiről is beszélhetünk. A gyülekezeti élet színgazdagságát a tagok mély vallásos buzgósága adja meg, szilárdságát pedig, ha azt a krisztusi lélek vezérli, ugyanazon keresztyén vallásos szellem hatja át. Tudom ugyan, hogy e te­kintetben nem utolsó tényező, ha a maga munkája felől önmagával minden lelkésztársam tisztában van, szükségesnek tartom mégis részint a testvéries közös­ségre való tekintetből, részint azért, mert az egymás hitéből való épülést nem tekintem csak az egy gyüle­kezet életéve! való érintkezésre szoríthatónak, hogy lelkésztársaim egymással állandó összeköttetést tart­sanak fenn s ennek kereteibe illésszék bele a foko­zatos egyházi hatóságokkal való érintkezést, hogy sikerüljön ily módon megteremtenünk a szenteknek azt az egységét, melynek belső lelki erőtől duzzadó életmunkája tesz bennünket nem csak Krisztus testé­nek élő tagjaivá, hanem a nemzeti közélet hasznos, sőt nélkülözhetetlen tényezőivé, a keresztyén magyar nemzeti szellem hivatott munkásaivá, tehát értékes nemzeti erővé, azokká, akik lánglelkesedéssel és apos­toli buzgósággal forgolódunk kezet fogva összes ke­resztyén magyar testvéreinkkel a haza* oltára körül; akik nem pártpolitikai káros villongások szóvivőiként, hanem az önmegtagadó hazaszeretetben kívánunk ki­tűnni. Ez nem hoz bennünket soha ellentétbe híveink­kel, miatta nem tekintenek egyesek ellenségüknek, sőt napról-napra szorosabbá fűződik közöttünk a lel­keinket összekötő kapocs, a szeretetnek az a köte­léke, melyet még a halál sem szakaszt el. Kiválóan nagy az én lelkem szomorúsága a miatt is, hogy a kerületnek majd egyik, majd másik gyüle­kezetéből kell értesülnöm arról, hogy a hivek közötti jó békesség helyreállását főleg és különösen a kom­munizmus uralma alatt felszínre vetődött s akkor kedvük szerint önkénykedő, azok a többnyire dolog­kerülő s legtöbb esetben erkölcsi súly nélküli elemek akadályozzák, akik most hatalmuktól s a szerepel­hetés eszközeitől megfosztván, az egyházi élet terére

Next

/
Oldalképek
Tartalom