Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)

1919-01-12 / 2. szám

10. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1919.

alapon működő derék munkásaink e válságos napokban hirtelenében levett maszkkal a mi szükebb konfesszionális szabadságunk és függetlenségünk bajnokaiként prezentálnák magukat. A kiválás utján végbemenő egyházi ébredés vezetőiként csak olyan emberek léphetnének fel, akik átérezték ref. egyházunk minden szenvedését, belül erejük megfeszítésével mindent megtettek annak helyreállításáért és saját sokat szenvedett szivük vérén megszerezték maguknak azt a jogot, hogy a ref. egyház belső s igazi valláserkölcsi tartalma iránt érzett, soha senki által felül nem múlható szeretettől indíttatva törjenek új formákra, akiknek az egyházi élet terén végzett munkájuk s múltjuk garancia arra nézve, hogy törekvésük nem fog a megfontolatlan kezdés szánalmas látványában elposványosodni. Ilyen egyházi férfiaink a jövőben lehetnek, de most nincsenek.

Ha valaki a jelzett egyházi és vallásos élmények nélkül vállalkoznék az egyház egységének megbontására, legfellebb éretlenségének és fegyelmezetlen szellemének adná bizonyságát. Pedig nem lehetetlen, hogy ily vállalkozókkal is fogunk találkozni. Most, amikor csak egy követ kell meglazítani és falak szakadnak alá, vajmi könnyen előállhat egy vakmerő játékos, aki mindent kockára tesz s a kudarc után sarkon fordulva így szól: „Ha én ezt tudtam volna, soha nem tettem volna. Bocsánat, én másként gondoltam!“

Egyházi szakadás a politikai konstellációk alapján ? Forradalmi erőktől támogatva, hogy úgy mondjam, szubvencionálva? Egyszerűen tragikomikus látvány volna. Az a gondolat, hogy álarcban végig lehet csinálni a komédiát, úgy hogy az érdekeltek a végén sem tudják, mi vitte őket egy szegény „belsőleg el korhadt“ egyház kebeléből a „szép, szabad, boldog új alakulat“ kebelére, megmosolyogni való, bár könnyezni is lehet felette. Hogy ref. egyházunk életében sok szegény tag elsorvadt, meghalt az elmúlt gyászos évtizedek alatt, ezt mi is tudjuk, de annyira kadáver még sem vagyunk, hogy a napi politika kakuktojásait fel ne ismernők a fészkünkben. Ha ilyen törekvések mutatkoznának, elég bátrak és élesszemüek leszünk, hogy azokat igaz mivoltukban mutassuk fel egyházi közvéleményünk előtt.

Mindezek után úgy tűnik fel, hogy a cikkiró a puszta levegőt vagdossa, nem létező ellenféllel harcol. Adja Isten, hogy úgy legyen. De ma az események gyorsvonati sebességgel száguldanak tova. Alig lép fel az ember egyegy új szellemi irányzat gyorsvonatára s már is ott van, ahol nem is gondolta. Nem eshetik-e meg, hogy minden fogadkozás ellenére a mi reformereink hamarosan tehetetlenül állanak a szétszakított gátak mellett, amelyeken át vágtatva rohan a megvadult folyam, hogy legázolja, ellepje és megsemmisítse a református

egyház vetéseit ? Czeglédy Sándor.

Az egyházi forradalom.

A magyar közszellem az utolsó két-három évtized alatt tespedésbe merült. Legfőbb mozgalmai a politikai pártok vetélkedéseivel, érvényesülési küzdelmeivel voltak kapcsolatban. Választások előtt hangos volt az ország a kortes jelszavaktól, azután ismét közönyös, tespedt csend következett. Csak Pesten volt örökös zaj és tülekedés; a poros vidéken az emberek többsége húzta az igát, kisebb része egyik oldalon szerzett, a másik oldalon tékozolt és tönkre ment. Az igába fogott munkások — főleg a szellemi munkásokra gondolunk — erejét kivette a robot. Emiatt nem ismert magasabb törekvést. Feladta eszményeit, törekvéseit s az ifjúkori rajongóból lemondó filiszter lett. Szellemi érdeklődését kielégítette az újság. Komoly könyveket nem olvasott. Nem is nagyon olvashatott. Az irók, — mert bár a közszellem tespedt volt, több írónk volt, mint bármikor —, maguk is a könynyü Múzsának hódoltak. Feljött a novella, az operett, a kabaré napja. És újabban a mozi, ahová „müveit emberek“ is jártak. Ez az irodalom, valamint a nehezebb fajsúlyú regény és dráma kevés kivétellel, közönyösek voltak eszmék, eszmények, erkölcs iránt. Még sokkal inkább közönyösek voltak a keresztyénség elvei iránt, amelyeket vagy nem vettek figyelembe, vagy amelyeket egyáltalában nem ismertek komolyan, vagy amelyeket még támadtak, gúnyoltak is, ép azért, mert nem ismerték. Ez a támadó csoport volt a legkisebb és egyébként is legkevésbé veszélyes. A közönyösek, az amoralisták és vallást tudomásul nem vevők hatása észrevétlenül terjedő, de lassanként igen nagy volt. Az ő révükön lett blazirttá és még tespedtebbé a magyar közszellem.

Közszellemünk árama hasonló volt valami lassú folyású, kanyargós álmos alföldi magyar folyóhoz. Emberkéz a medrét helyes irányba nem igen terelgette. Felülről is gyéren táplálták a menny vizei, áldott esők, isteni harmatok. A keresztyén egyház elhivottjai, papok, nevelő munkások, világi uraink nem tudták, nem tudtuk elég áldóan közvetíteni az isteni kegyelmet. Hol volt az a hit, amelyik azt mondja: „Nem bocsátlak el, mig meg nem áldasz engemet a hit, amely „hegyeket mozdít?“ Volt ilyen is, de nem volt elég. Üresek lettek a templomok, közönyösek az emberek. Nemcsak, értelmiség hanyagolta el a templornbajárást, hanem az egyszerűbb nép is. Hallottunk faluról, ahol vasárnap nyolcszáz hivő közül három-négyen jelentek meg istentiszteletre; de olyan vasárnapok is voltak, amikor egy sem jött el.