Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)

1919-03-15 / 11. szám

/

1919.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

85. oldal.

azt nézni, kinek mennyi megtakarított vagyona van.

Nagy a fejetlenség és tanácstalanság minálunk! A nagy kavarodásban s a nép fenyegö magatartásában senki sem tudja, mit kelljen csinálni; a gordiusi csomót miként kelljen megoldani. A felülről jövő intézkedések helyett egyszerűen oda dobják a papot az elé a nép elé, melynek ő a szent igét hirdeti s a szent sakramentumokat kiosztja; oda dobják, hogy mint minden dolgában, úgy ezen kényes ügy elintézésében a legjobb szándék és méltányosság teljes átérzése vezeti: szeretet helyett gyűlöletet, békesség helyett haragot, megértés helyett veszekedést támaszszón. Gyűlöletet, haragot és veszekedést, közönyt és elhidegülést Istentől, vallástól, egyháztól, paptól, mindentől, most, mikor a papnak sebeket kell gyógyítania, könnyeket törölnie, vigasztalnia, megnyugtatni, a felháborított kedélyeket, sziveket, lelkeket lecsillapítania s az elveszített lelki békét visszaszereznie; most, mikor a papnak más foglalatosságának nem is volna szabad lennie, minthogy lelki s testi erejével munkálkodjék a meglazult erkölcsösség megszilárdításán, a pusztulásnak indúlt vallásosság megmentésén. Ha nemes ambíciójánál fogva bele is fog munkájába, tarthat-e az soká, érhet-e valamit, midőn az emberek, a „hívek“ épen a pap miatt maradnak el a templomtól, mert ő az oka, hogy most szerintük „fizetésrendezésről“ kell tárgyalni. Ha úgy volt régen, most még fokozottabb mértékben áll: a pap papja, orvosa, tanácsadója és vezére a reá bízott népnek. De hogyan legyen az, mikor odiózus ügye, a viharos egyházi gyűlések, az egyházmegyei közigazgatási biráskodások csak ellentéteket, sőt ellenségeskedéseket váltanak ki a népből a pap személye iránt ? Vájjon hol van az a pap, ki erkölcsi bátorságának súlya mellett azzal a biztos reménnyel jelenik meg hívei körében, hogy megjelenése, fellépése meg is hozza a kívánt eredményt, eléri a kitűzött célt? Annélkül, hogy éppen a fizetése rendezése ügyéből kifolyólag vádolná őt a lelkiismeret, nem ösztönszerüleg támad-e fel bensőjében a félelem, mely azt mondatja vele: hiába minden tevékenységem, buzgóságom és lelkiismeretességem; hiába minden szeretetem és önfeláldozó munkásságom, a templom kong az ürességtől, kívül közöttük pedig ki vagyok téve a hátmögötti gúnynak, kacajnak, a „csak azért is“ elvéből folyó meg nem hallgatásnak? Velem történt meg és az ilyen már nagyon közönséges eset, hogy filiámban évi rendes közgyűlést tartván, mikor fizetésünk rendezése (papé és tanítóé) sorra került, egyik felszólaló ilyen bölcs szavakkal rukkolt elő: „tudja meg a tisztelendő úr, meg a tanító úr, mi maguknak megadjuk azt a fizetést, amit 1914-ben is kaptak, többet azonban nem adunk s ha ez nem elég, akkor fölmondhatnak“. Válaszoltam-e reá és mit, mellékes, de jellemző, hogy bár a pap és tanító hivatása fenséges magaslatára emelkedve teljesítse is feladatát, a népben nincs meg többé egyházi vezetői iránt az a tisztelet, mely atyáikban oly

szépen ékeskedett még. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint a népnek azon nyíltan kifejezett kívánsága : „dolgozzék a pap is úgy mint mi, majd akkor megélhet“. Vagyis hordjon trágyát a földre, szántson, vessen, arasson és kapáljon. Ugyan nem gondolja aztán meg, hogy ha a pap pl. trágyás szekérre ülne, viszont ő lenne az, ki onnan a papot lerángatná, a legjobb esetben megszólaná. S vájjon mindezt mi idézte elő? Óh ne bántsuk azt a szegény papot már mindig! Mert ha kivételek vannak is, de a legtöbb helyen a pap ép úgy teljesíti hivatását most is, mint régen. De igenis első sorban előidézője ennek az állapotnak a folytonos kísérletezés, mely kezdetét vette 1908-ban, folytatódott 10 éven át most ennyi, majd annyi pótadó kivetésével, betetőződött 1918-19- ben. Előidézője volt az is, hogy egyházi főhatóságaink fizetésünk ügyét mindig darázsfészeknek tekintették, melybe bátor kézzel soha sem mertek belenyúlni, mert belőle a darazsak soha sem hiányoztak. Ha érintkezniök kellett is a néppel, mézes-mázos ígéretekkel, kedveskedő szavakkal igyekeztek szimpátiát kelteni az ügy iránt, vagy mert kellemetlen volt, hát rábizták a papra, vesződjék vele az. Az előbbenire példa ugyancsak az én filiám. Ott a presbitérium 1908. évi tagjai még ma is élénken emlegetik a konventi bizottság igéretszerű kijelentését: a jövőben dijlevél szerinti fizetés nem lesz, a régi cserép összetörött, azt többé senki soha elő nem veheti; az állami egyenes adó 10%-át fogja ezután fizetni mindenki megfelelő személyi adóval. Az utóbbira pedig elegendő, ha rámutatok a sérelmes 265. kerületi jegyzőkönyvi pontra.

Ilyen körülmények között feltámad a kérdés: várható-e valami jó ? Az a sok buzdítás és határozat, mely az egyházmegyén és kerületen jön létre, óh istenem, be sokszor hiába való fáradság. Pedig egyébként nemes és üdvös célt szolgál s megvalósítása áldást és boldogságot jelentene egyházra, papra egyaránt. Ha felhangzanék a számonkérés szava: „adj számot sáfár a te sáfárkodásodról“, óh oly kevés volna számuk azoknak, kik így szólhatnának: „Uram, öt talentumot adtál nekem, ime másik öt talentumot nyertem azokon“.

De azért ne a lelkészt okuljuk. Ő nem oka a mutatkozó eredménytelenségnek. Mi papok az adminisztrációs oldalát tekintve dolgainknak, hasonlítunk a falusi jegyzőkhöz. Nekünk kell végrehajtani mindent. Még a törvényes dijlevélben megállapított fizetésünket is nekünk kell nagy, keserves méltányosság mellett a gyülekezettől kikönyörögnünk, vagy ha ez nem segít, hát kipörösködnünk. S viszont felső helyről jött kivánalom az is, hogy „legyen csendesség és jó békesség, a község közt egyenesség“.

így nem lehet. És így ez nem megy. A lelkész legyen csak lelkész és ez esetben erkölcsjavító, lélek orvosló, vallásosságot munkáló határozatokat szabjanak eléje, de feltétlenül mentsék fel fizetése rendező-