Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-03-01 / 9. szám
66. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. Oly dolgok ezek, amiknek a Krisztus egyházában nem volna szabad eíőfordulniok. Minden erőnket meg kellene feszíteni, hogy elejét vegyük, hogy még a lehetőségét is kizárjuk az ilyennemü botrányoknak. Ennek pedig egyetlen egy módja van a lelkészi fizetések egyenlősítése.,Az itt a kérdés: keresztül vihető-e, vagy nem ? Újonnan keletkezett egyházakban, vagy új egyházi alakulatokban könnyű ezt keresztül vinni, mint ahogy azt keresztül is vitte a skót államegyházból 1844-ben kivált Szabad Egyház. De a régi, több százados múltra visszatekinthető egyházakban sokkal nehezebben menne. A mi magyar református egyházunkat illetőleg két nagy akadályát látom a javaslat kivihetőségének. Az egyik szellemi, a másik anyagi természetű. Föntebb utaltam a hagyományra, a több százados gyakorlatra. Gyülekezeteink egymástól szétváltan élnek. Minden Gyülekezet maga is önmagáért kezeli vagyonát. :s fölöttébb kétségesnek tartom, hogy valami könnyen belemenjenek a lelkészi fizetések közpénztári kezelésébe. Amennyire én ismerem a magyar embert, mind azt fogja mnndani, hogy ő bizony más számára nem fog papot fizetni; ha csak kézzel foghatóan meg nem győzetik affelől, hogy az új rend könnyít a terhén. Ami azonban éppen nem valószínű, mivel a másik akadály: az anyagi erőnk elégtelensége. A javaslat igen méltányosan a középiskolai tanárokéval óhajtja egyenlővé tenni a lelkészek fizetését. Tehát 2400 K kezdő és a szolgálati idő érvényében fokozatosan emelkedve 6000 K végező évi alapfizetésre szabná a lelkészi javadalmat. Oly összeget tenne az ki együttvéve, ami jóval felülmúlná a lelkészi kar most élvezett javadalmának összegét. Azért ezt az akadályt, az anyagi eszköz elégtelenségét csak az háríthatná el, ha az állam az 1848. évi XX. t.-c. végrehajtásakép 200—300 millió K végkielégítést adna. Ez esetben azt hiszem, a másik akadályt is sikerülend legyőzni. De ha az államtól nyerendő végkielégítés reményében csalódnánk is, még akkor sem szabad a lelkészi fizetések korszerű és gyökeres rendezésének gondolatát elejtenünk. Meg kell keresnünk, eltalálnunk a módját, hogy megvalósítsuk, mert egyházunk tisztessége, becsülete, sőt erőssége függ tőle. Csizmadia Lajos. J\. vallásos érzés egyetemes és kiolthatatfan; minden nagy forradalom magában hordott belőle valamit s kezdetén, vagy végén napfényre hozta. Jttazzini. Qui tacent, dissentire videntur. A helyzetet ki- és befelé gyorsan és nyomatékosan tisztázni kell, mert máris ott állunk, hogy rajtunk a latin mondás a visszájára válik, qui tacent, dissentire videntur. Nyomatékosan tisztázni kell a helyzetet befelé. Minden erőfeszítéssel irányt kell szabni belső egyházi életünknek, mely a jelen körülmények megrendítő hatása alatt kimondhatatlan sóvárgással eped egy tágabb perspektíva után, egy vigasztaló, nemes és fenkölt szó után. Azoknak, akik hivatalos egyházunk élén állanak, komolyan, mélységes és igaz önkritikával fel kell ismerniük a helyzetet s minden erejük latbavetésével bizonyságát kell adni annak, hogy amint vezérek voltak a nyugodtabb fejlődés napjaiban, vezérekhez méltó áttekintéssel és önfeláldozással vezérek akarnak lenni akkor is, mikor az egyházi élet olyan válságok előtt áll, aminőkkel egyházunk három és félszázados múltjában alig találkozunk. Mindnyájan tudjuk, hogy Magyarország kétezer református parókiáján s a komolyan gondolkodó, egyházunkkal együtt érző híveink ezereinek lelkében a dolgok új és megdöbbentő fordulatával megnőttek a gondok és megindult a küzdelem. A jövendő sok-sok ezer szívben előre veti sötét árnyékát. A küzdelem először fásult és magános önmardosás. Mulasztásokért, amelyeket talán már soha többé nem lehet helyrehozni. Aztán áldatlan tusakodás a pásztor és a nyáj között. A gyűlölet lelke lopódzott be közénk. Évtizedek elfojtott keserűsége lobban elő szenvedélyes gyűléseken, melyek máris nem egy jóravaló lelkésztárs elűzésével végződtek. A vihar, a harc még ezután tör ki igazában s nekünk máris megvannak a veszteségeink. Mi lesz, ha megindul az elkeseredett mérkőzés, amelyet úgy látszik, nem lehet elkerülni ? Sok száz lelkipásztori család existenciája van a kockán. Ki ne látná ezt? Majd jön a magános, néma tépelődés, vergődés és küzdelem a jövőért. Nem a magunkéért. Bár szívtelen volna az, aki az önzésnek ezt a fokát meg nem tudná nekünk bocsátani. De azért, amit mindnyájan annyira szeretünk, amelynek életére s boldog felvirulására feltettük életünket: az anyaszentegy házunkért. Igaz, hogy ezek a küzdelmek egyházunk nyilvános életében, a nyilvánosság egyedül fennmaradt szervében, egyházi sajtónkban nem jutnak adaequat kifejezésre. A népes gyűlések kora lejárt. A tanácstermek üresen maradtak. Egyházi sajtónk, nyilvánosságunknak ez az elhanyagolt s mostoha sorsra jutott szerve, nem egészen hü tükre annak, ami mindnyájunkban él. Küzd a nyomdadrágasággal s mikor legnagyobb szükség volna segítő támogatására, éppen akkor mondja fel a szolgálatot. ^Néhány kivétellel heti egyházi lapjaink ma már csak két hetenként jelennek meg. S mindannyiunk értesűltsége többé-kevésbbé hiányos és egyoldalú. Mintha csak apró-cseprő viták
