Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)

1919-02-22 / 8. szám

60. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1919.

gondoltuk, hogy Jézus nem akart társadalmi újjászületést, csak lelki megtérést. Lelkekkel foglalkoztunk s nem vettük észre, hogy ezek testben és társadalmi környezetben élnek. Azt véltük, hogy l6ten országa nem földi társadalom, átnyúlva az örökkévalóságba, de mennyei birodalom, melynek semmi nyoma nincs a földön. Túlvilágról prédikáltunk s elfelejtettük, hogy híveinknek innenső világa is van. Ezért vesztettük el őket. Ezért ragadták ki kezünkből a vezetést azok, akik jobban láttak, mint mi. Ezért nem látnak mást a vallásban, mint az utolsó Ítélettel fenyegető gyermekbeszédet.

Azok a társadalmi problémák, melyeket mi a mindenkori gazdasági és társadalmi rendszer szolgálatában hamu alatt rejtegettünk s legfeljebb csak az alamizsnát prédikáltuk, most hatalmas tűzzel lobbantak ki. Megoldásukat, eloltásukat követelik, különben felégetik a világot. Felégetik a mi ódon, elmaradott, az új társadalmi rendbe beleilleszkedni nem akaró házainkat is. És mi várunk, várunk, várunk.

Szint kell vallanunk. Nyissuk ki bárhol az evangéliumot — nem az igazság, a szeretet, a testvériség, a társadalmi szolidaritás országát kell építenünk? Meg kell mondanunk, hogy mi is azt a társadalmi rendet akarjuk, melynek alapja nem a pénz, de az emberi személyiségek, amelynek célja azonban nem az egyén materiális jóléte, hanem teljes tartalmának kifejlesztése szivével, leikével együtt. Isten országát akarjuk, de nem Isten nélkül, nem lélek és szív nélkül, nem csak kereteiben, de élettel, elevenen lüktető, felfelé törő istenfiui tartalommal megtöltve. Az evangéliumi lélekre tökéletesebb társadalom építhető, mind a matériára, mely szolgálatában áll a léleknek.

A világ protestáns egyházai ezt már évtizedekkel előbb felismerték és vannak államok, melyekben a szocializált egyházak úgy lépnek fel, mint az állami élet lelkiismerete, eleven szociális ereje. Nem kutatjuk, milyen indokok vezették a magyar katholikusságot, de tény az, hogy ők már régebben meglátták a gazdasági energiák keresztyén szellemben való kifejlesztésének fontosságát. Csodálatos, de észrevették, hogy az evangélium szociális erő is.

Mélyen átérezzük tehát ifj. Gonda Bélának a Magyar Kultúra most megjelent 1—2. számában a keresztény szociális párt és a protestánsok együttműködését sürgető felhívását. Mi is azon az állásponton vagyunk, hogy az evangélium társadalmi programmja nem egy felekezet kérdése, de a keresztyénség egyetemének életfeladata. Bár egyetértünk a keresztény szociális párt programmjával, sajnáljuk, hogy Gonda felhívásának, ki különben református ember, nem engedhetünk. Nem, mert ismerjük magunkat és ismerjük a kér. szociális pártot. Mi elég sokáig szerel meteskedtünk már jobbra és balra — s nem tettünk semmit. Mindig olyan udvariasak és liberálisok voltunk, hogy a munkát és irányítást szerelmünk tárgyának engedtük át. Másrészről pedig nincs

garanciánk arra, hogy a kér. szociális párt csak a nyilvánosságra hozott programmpontjaiért harcol. Az olyan párt, mely mögött a világ legimperiálistább szervezete áll, mely a demokráciának és az egyéni szabadságnak szervezeténél és világnézeténél fogva nem lehet őszinte harcosa, adjon bármily evangéliumi programmot is, bizalmatlanságot ébreszt magával szemben. Lehet, hogy nincs igazunk, de nekünk múltúnk van a demokrácia és a szociális munka terén, lelkületűnk, egyházi szervezetünk úgy van berendezve, hogy nem is lehetünk mások, mint egy demokratikus és szociális megújulás harcosai, az evangéliumi világnézetnek, melyért őseink oly sokat szenvedtek, örökség jogán is letéteményesei vagyunk. Nem dobjuk ki kezünkből ezt az erkölcsi tökét kétes kalandokért. Mi harcolunk az evangéliumi világnézet diadaláért — nekünk csak ezért kötelességünk harcolni — de nem állunk be a csatasorba elvérezni az egri érsek 120 ezer és a veszprémi püspök 160 ezer holdjáért. Nem tudjuk elképzelni, hogy a mi püspökeink a szociális kérdések megoldásában egy véleményre tudnának jutni a római egyház nagy vagyonú főpapjaival. Nem. Van valami, ami elválaszt bennünket. Hiszen a szociálisták programmpontjaiban sem találunk sok kivetni valót, mégsem dobjuk oda magunkat az ő karjaikba sem. Valami van közöttünk. De minek soroljunk fel olyan részleteket, melyek talán nem is bírnak nagy fontossággal. Elég az, ha az alapra nézve térünk el. Itt pedig a különbség a következő: A mi Istenországunk egy a Krisztus lelke által áthatott földi társadalom, melynek munkálására az egyház csak eszköz; az ő Istenországuk az egyház maga és pedig a római egyház. Nem, mi Isten országáért harcolunk, melynek körvonalai az evangéliumokból ragyognak felénk. Ez a különbség elég arra, hogy a magunk lábán járjunk.

Merre menjünk tehát? A keresztény szociálistákkal nem olvadhatunk össze, mert hátterüket nem tartjuk eléggé szociálisnak. Magunk politikai pártot nem alkothatunk, mert kevesen vagyunk, mert nincsenek vezéreink, mert nem tettünk bizonyságot arról, hogy szociális erő vagyunk. De tennünk kell valamit. „Tanulmányozzunk, vagy tegyünk valamit?“ — teszi fel a dilemmát az Új Reformáció. Ő tette fel, mert mi ilyen őrültségre soha se gondoltunk, ilyent soha se irtunk. Ilyen dilemmák csak a most divatos olyan lelkűiéiből fakadhatnak, melyek nem a megértő együttműködést keresik, hanem a behódolást követelik. Mi konkrétumokat akarunk. S akár azt a tágabb távlatot tartjuk magunk előtt, hogy a keresztyén ségnek, mint szociális erőnek át kell hatnia az egész társadalmat, akár azt a közelebbit, hogy csak az egyházat — amely kettő szerintünk nem áll ellentétben, mert egyik a másikat erősíti —, nekünk a legelső és legfontosabb konkrét feladatunk az, hogy a szociális érzék megteremtése és a keresztyénség szociális jelentőségének felismerése céljából propagandát végezzünk. S ezt a konkrét feladatot kifelé is, befelé is leghathatósabban