Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-02-08 / 6. szám
44. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. keresték a vallás megelevenítő forrásait, mégis — ha tartoztak valamilyen egyházi alakulathoz, — talán néha-néha, ha máskor nem, hát nagy ünnepeinken belecsendült az ő lelkűkbe is az evangéliumi üzenet. Közéletünket így ha nem is sikerült áthatnia igehirdetésünknek és munkánknak, mégis letagadhatatlanul felemelőleg kellett annak hatnia a megelevenítő forrásokat közvetlenül nem használó íömegegeinkre is. Ha valahogyan mi választhatnánk az állammal való kapcsolatunk megtartása és a szeparáció között, az előbb vázoltak alapján is nagyon megfontolandónak tartanám a döntést, eltekintve most minden mástól, esetleges anyagi megpróbáltatástól is. Én nem hiszek abban, hogy isten megújító hatalma csak mint szabad egyházon vehetne rajtunk erőt. Ha megmaradnánk is államegyháznak, rajtunk kívül eső, jóakaratu erők közbejátszása folytán elkövetkezhetik, sőt el is kell következnie bennünk a megújulás: a minden vonalon való reformálás megvalósulásának. Hogy nem valósult meg eddig, hogy csak a halvány kezdetei mutatkoznak eddig ? Miért türelmetlenkedjünk ezért? Azoktól, akik most egy forradalmi gesztussal szeretnék, illetve szerették volna elintézni egyházunk megújulását, azoktól azt merem kérdezni, megtettek-e már mindent az elszórt csontok megelevenítésére ? Vagy elkezdték-e, csak magukon is azt a hőn óhajtott reformációt?! Elismerem, hogy az éremnek másik oldala is van. Tudom, hogy a szabad egyház, — híveinek önkéntességén épülve fel — az eleven erőnek akkora lendületével rendelkeznék, amely alkalmasabbá tenné őt a megújulás egyénről-egyénre terjedő tényének átélésére. Tudom, hogy a szabad egyház az eszményünk, mint kálvinistáknak és mint keresztyéneknek. Azt is elismerem, hogy a szabad egyházak versenye a szabad államban egészségesebb egyházi életet és gazdagabb vallásos életet termel. De nekem az a meggyőződésem, hogy a keresztyénség kálvini formája a legtökéletesebb s ha nem is taszítanám a szabad egyház követelésével és erőszakos megvalósításával kálvinista egyházunk jókora százalékát a teljes vallástalanság állapotába, megfontolandónak tartom, hogy odadobjam-e őket a szekták mohó karjaiba ?! Várjuk be a történendőket! A tények higgadt (s erre van ma szükség: higgadtságra!) mérlegelése erre int bennünket: várakozásra. Jobb csendességben várni, mint elsietni a dolgunkat, annyival is inkább, mert intő példák világát éljük. Mi mindkét esetben nyerünk, minden vesztésünk ellenére is. Ha államegyház maradunk, nyerünk időt a csendes megújító munkára, ha szabaddá leszünk, nyerünk eleven erőt, lendületet egy gyorsabban kivihető „in capite et membris“ reformációra. Azt ne mondja senki, hogy szégyenteljes, lealázó reánk nézve az, hogy az állam döntsön felőlünk. Százszor is azt mondjuk: nem! Az államnak éreznie kell a bennünk rejlő erkölcsi és kultúr erőt. S ha az állam megfontoltan dönt, csak jóakarattal dönthet egyházaink dolgában. De ha erőszakos lesz is velünk szemben, akkor sem aláz meg bennünket elbánás módja; a munkás nincs megalázva, lelkiismerete nyugodt, ha ura igaztalan is vele szemben : s bár vesztünk, de nem veszünk el azért, sőt új erőt nyerünk. Mit tehetünk addig is, mig eldől sorsunk ? Elkezdhetjük igazi felszabadító munkánkat! A szabadulás, a szabadság mindig benső — lelki — úton valósul meg. Az egyháznak is el kell kezdeni a szabaddá«, a szabadulás, a szabadság munkáját, a megújulást, az új reformációt lelki úton. Krisztus is erre tanít bennünket: „Megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz titeket“. Ez az igazi szabadság útja. S ez a reformáció magva. Kezdjük el a reformációt, mi lelkészek, magunkon. Református papságunk nagy részének nevében tehetem, azt hiszem, ezt a nem túl mérész állítást, hogy mi a Bibliát, a mi protestáns keresztyénségünk alapját, bizony alig-alig ismerjük. Legtöbbünk csak úgy tekinti azt, mint megirt prédikációk textusainak lelő helyét, de az egészet egybekapcsoló eleven lelket s az egészen végig lüktető eleven életet nem ismeri. Nem rekriminálni akarok. Kegyetlen, szóba markoló tényt kell leírnom. Évtizedes mulasztásokról van itt szó, amit jóvátenni nem lehet, csak a jövőre nézve let másként kezdeni. Voltak kísérletek és pedig derekas kísérletek, melyek e hiányon segíteni próbáltak, pl. a Diákszövetség gyakorlati bibliatanulmányozó könyvei, amilyen pl. a Mester jelleme vagy Az imádság értelme, de ezeknek más publikumuk volt, csak csekély részben református papságunk. Ezeken kivül is tétettek kísérletek több oldalról e hiány enyhítésére (csöppök a tengerből!), de — sajnos — eredménytelenül. Addig is, mig a Biblia tökéletes megértéséhez alkalmas segédeszközeink lesznek, szükségesnek tartom e meglevők felhasználását. A Biblia élesen lüktető életének meg kell nyílni előttünk, lelkűnkben át keli élnünk nekünk lelkészeknek annak vallásos igazságait, prófétákká kell lennünk, kik csontjaikba rekesztett tűzzel szólanak, mert nem tehetik, kogy ne szóljanak. Az igehirdetésünknek a Bibliából kell táplálkoznia, annak helyes megértéséből kiindulnia s a belőle kiáradó életet tartalmaznia. Ez a reformáció kezdete. Bármilyen legyen kinekkinek a múltja, eddigi munkája, a jelen elhatározástól és annak beváltásától függ mindenki értéke és egyházunk jövője. Sorsdöntő napok virradtak Sionunkra. Nem a lenni és nem lenni kérdéséről van ugyan szó, mert Isten nélkülünk is elvégzi a maga dicsőséges munkáját, — mégis ma erőteljes munkásokra vau szüksége Isten egyházainak. S aztán habozás nélkül el kell kezdeni az egyház-építés munkáját. Sok szó esett már pro és contra az egyházlátogatásról. Ettől csaknem mindenki féit. A tizenkettedik órában vagyunk. Most vagy soha! Ha sohase voltunk hűségesek, most azokká kell lennünk. Mindenki kezdje el egyéni hajlama és pásztori
